Table of Contents
2022. elején a világ éppen feltápászkodott volna a Covid-járvány sokkoló 2 éve után, amikor Oroszország háborút indított Ukrajna ellen. Bár a támadás bevallott céljai között nem szerepeltek energetikai vonatkozásúak, azonban Ukrajna természeti adottságait nézve Oroszországnak nyilván jól jönnének a megszállt területek ásványkincsei is.
Ha felidézzük, hogy a február 24-ei támadás Kyjivet és onnan indulva a Chernihivet, Poltavát, Kharkivot is magában foglaló keleti ívet is érintette, akkor a fenti térkép alapján a háború akár önmagában az ásványkincsek – mindenekelőtt a földgázvagyon – megszerzésére irányuló orosz szándékkal is magyarázható lenne. De még az ezen területekről való kiszorítás után megszállás alatt maradt Dél-Ukrajna földgázvagyona sem elhanyagolható érték.
Akár még logika is lehetne az ukrán földgázmezők megszerzési szándékában, hiszen a globális felmelegedés egyik hatásaként egyre nehezebbé és költségesebbé válik a fokozatosan felolvadó és mocsarassá váló eddigi lelőhelyek kiaknázása. Akár ezek is kívánatos célpontokká tehetik az ukrán gázlelőhelyeket.
Oroszország számára a sors keserű fintora, hogy a háború nyomán kialakult helyzetben nemhogy a jelenleginél nagyobb földgáz kitermelés piaca nem látszik, de még a jelenlegi kínálaté is csak éppen hogy.
Ugyanakkor az energetikai bomba más miatt robbant fel.
Oroszország a megelőző évtizedekben, a hidegháború végének hitt és enyhülésnek nevezett időszak következetes munkájával, a következő két ábrával igazoltan Európa meghatározó kőolaj, de főleg földgáz beszállítójává vált:
2022. elején, a háború előtt, Európa földgázfelhasználása 526 milliárd m3volt. Ez éppen kétszerese a 2015. évi felhasználásnak. Eközben az orosz gáztól való függés is dinamikusan növekedett. 2016-ban az EU földgáz fogyasztásából 30%, 2018-ban 40%, 2020-ban 44%, 2021 elején pedig már csaknem 47% származott Oroszországból.
A még a szovjet időkben kiépült kelet-nyugati csőhálózat kitűnő alapul szolgált az orosz kőolaj és földgáz európai dominanciájának megerősítéséhez.
Az Oroszországból Európába irányuló fő kőolaj (és földgáz) anyagáramok az alábbiak szerint alakultak:
De a két meghatározó energiahordozó mellett jelentős mérteket öltött az egyéb orosz ásványkincsektől (pl. széntől, urántól) való függés is.
Oroszország 2021. végén ultimátumszerű stratégiai biztonsági igényekkel lépett fel. Ezek hovatovább a korábbi Varsói Szerződés, ma a NATO országait is érintették. És „mellesleg” Ukrajnát. Azt az Ukrajnát, amelyből a Krím, továbbá jelentős luhanszki és donbaszi területek már 2014-ben orosz fennhatóság alá kerültek. E fenyegetést érezve Ukrajna a NATO felé kezdett orientálódni, amelyet persze Oroszország újabb fenyegetésnek tekintett.
Így 2021. végére kifejezetten robbanásveszélyes elegy körvonalazódott.
A feszültség növekedése értelemszerűen az Európa ellátása szempontjából kulcsfontosságú földgáz árának fokozatos emelkedésében is megnyilvánult. A meghatározónak tekintett holland TTF ár sokkal inkább manipulálhatónak bizonyult, mint például a robusztusabb olajár.
A háborút megelőző hónapokra visszatekintve energia-ügyek tekintetében az egyik aggasztó jel a Jamal vezetéken keresztüli szállítások 2021. szeptemberi leállítása lehetett. Ma már tudjuk, hogy ez az első lépése volt annak a több hónapos kínálatszűkítő lépéssorozatnak, amelynek célja minden bizonnyal a piaci folyamatok megzavarása, a gáz árának felhajtása volt. Nem is sikertelenül. 2021. végére a gáz ára a valaha volt legmagasabb szintre emelkedett.
De az igazi megpróbáltatások még hátra voltak. Ma már egyértelmű, hogy február 24-ét követően az energia-terület a háború meghatározó „mellék-hadszínterévé” vált, amely globális hatásokkal is járt.
Miközben Oroszország vélhetően arra számított, hogy az évtizedek szorgos munkájával kiépített energiafüggés révén „fogni tudja” Európát. Ezzel szemben Európa, talán kompenzálva a 2014. évi ukrajnai orosz térfoglalásra adott lagymatag válaszát, az egyetlen rendelkezésére álló igazán hatásos eszközhöz, az egyre szigorodó szankciók bevezetéséhez nyúlt.
Az EU a maga szempontjából logikusan a szankciókkal egyebek mellett a háború legnagyobb finanszírozási forrását jelentő orosz energiahordozókat célozta meg. A bejáratódott ellátási láncok korlátozásával, illetve megszakításával járó ellátási kockázatokkal minden szempontból nagy áldozatokat vállalt. Ehhez járult az orosz földgázszállítások csökkentése, majd az északi szállítási útvonalakon teljes megszüntetése nyomán, korábban elképzelhetetlen magasságokba emelkedő földgázár, amely miatt súlyos költségvetési kihatásokkal kellett számolni.
A háború globális hatásokkal is járt. Az alábbiakban a teljesség igénye nélkül kiemeljük az elmúlt 1 év néhány energetikai hangsúlyát.
Az önkéntes energia-függőség átka
A ’70-es évek olajválsága egyszer már globális leckét adott az energiahordozó exportáló országok érdekérvényesítő képességének erejéből. Persze az a válság úgy következhetett be, hogy az olajexportáló országok szervezetéhez, az OPEC-hez tartozó országok összehangoltan szűkítették a piaci kínálatot.
Az elmúlt 1 évben Európa – de származékos hatásaiban az egész világ – abból kapott kemény leckét, hogy akár egyetlen energiahordozó-beszállítótól való túlzott függés is milyen pusztító következményekkel járhat. Ehhez persze az kellett, hogy Európa hagyta – sőt főleg Németország (jó esetben jóhiszeműen) kifejezetten serkentette – az orosz energiahordozóktól való egyre nagyobb függőség kialakulását. A folyamat kifejezetten egybeesett Oroszország geostratégiai érdekeivel. Nem zárható ki, hogy az energiát, az általa történő érdekérvényesítés lehetőségét a hibrid-háborús doktrína egyik elemeként lépésről-lépésre, tudatosan éptették ki.
De a „kettőn áll a vásár” elv jegyében ehhez szükség volt az európai döntéshozók közreműködésére is, akik eltompult veszélyérzetükkel nem fogták fel a túlságosan nagy függésből fakadó egyre nagyobb fenyegetést. Európa aktív közreműködése is kellett ahhoz, hogy Oroszország – elsősorban a földgáz által – stratégiai jelentőségű fegyver birtokába jusson. És érdekei érvényesítésére nem is volt rest azt használni is.
Putyin stratégiai tévedése, avagy az európai csoda
Immár közhely, hogy az Ukrajna elleni háború megindításakor Putyin több stratégiai léptékű hibát is vétett. Leginkább a villámháború illúzióját szokás emlegetni. Ám legalább ennyire „benézte” az Európai Unió várható reakcióját, a lehetséges ellenlépések mélységét és gyorsaságát. Tévesen feltételezte, hogy az energiafüggés már túl szoros ahhoz, hogy az EU érdemi választ akarjon és tudjon adni.
Az EU – megcáfolva a lomhaságára és erélytelenségére vonatkozó (amúgy nem alaptalan) vádakat – meglepően gyorsan és keményen reagált. Szankciós csomagok sorozatát léptette hatályba, amelyek egyebek mellett korlátozzák az orosz energiahordozók behozatalát is.
Az EU tagországok vállalták a szankciók saját gazdaságukat érintő pusztító hatásait is. Az energiaárak megugrása tovagyűrűzött a gazdaságok egyéb területeire. Enyhébb esetben „csak” inflációt, de súlyosabb esetben a termelés felfüggesztését, különösen a szénhidrogén alapanyag- ill. energiaigényes üzemekben. Tipikusan ilyenek a műtrágyagyárak.
Akár a brutális árak kényszeréből, akár önkéntes megfontolásból, de az európai vállalkozások és háztartások példásan igazodtak az új helyzethez. A földgázfogyasztás minden várakozáson felüli mértékben és gyorsasággal csökkent. A szerencsés módon enyhe tél mellett ez döntően járult hozzá ahhoz, hogy a téli hónapokban a földgáztárolók töltöttségi szintje jóval magasabban van az előző évek értékeihez képest.
A remélt villámháborús siker elmaradását és az EU kemény reagálását érzékelve az elmúlt évben Oroszország a hibrid háború több eszközét is bevetve próbálta „pacifikálni” Európát.
Sikertelenül.
Oly annyira sikertelenül, hogy 1 év elteltével ebben a háborúban az energia, mint fegyver, egyre kevésbé értelmezhető.
Az európai LNG fogadó kapacitás korábban elképzelhetetlen gyorsaságú felfejlesztésével, úszó LNG-terminálok létesítésével az EU, ha nem is teljes mértékben, de képessé vált az orosz földgáz kiváltására.
A REPowerEU program elfogadásával az EU rövid idő alatt meghatározta az orosz energiaforrásokról történő leválás fő területeit, teendőit és forrásait.
Ugyanakkor az öröm nem lehet felhőtlen. Az energetikai kényszerhelyzet a szénalapú termelés arányának növekedését, egyes esetekben már bezárt szenes erőművek újra nyitását is megkívánta, átmenetileg szembe menve a CO2 kibocsátás csökkentésének követelményével. De aggodalomra adhat okot a példátlanul enyhe idei tél is. Miközben ez az enyheség is kellett ahhoz, hogy a vártnál jóval kevesebb földgáz fogyjon, aközben újabb jelzést kaptunk a klímaváltozás riasztó mértékéről és gyorsaságáról.
Mindent egybevetve, jelentősen csökkent Oroszország azon képessége, hogy az energia révén érvényesíthesse érdekeit az EU-val szemben.
Az új függőségek fenyegetése
A rapid európai energetikai változások újfajta függőségek kialakulásával is fenyeget.
Az egyik az LNG. Bár az európai földgázfogyasztás minden várakozást felülmúlva visszaesett, de még a felfutó norvég szállításokkal együtt sem annyira, hogy ne lenne forráshiány. Ennek fedezetét az LNG formájában érkező földgáz jelentheti.
2022-ben Európa „nagy szerencséje” az volt, hogy a kínai gazdaság vártnál kisebb teljesítménye miatt Kína LNG-igénye is kisebb volt. Az így felszabaduló kínálat pont „jókor jött” ahhoz, hogy a váratlanul megugró európai keresletet kielégítse. A leírtak miatt 2023-ban Európára nézvést éppen Kína jelentheti a legnagyobb fenyegetést. A felpörgő kínai gazdaság maga felé térítheti az LNG-kínálat jelentős részét, amely miatt Európa csak jóval magasabb áron juthat LNG-hez. A nyári csúcsokhoz képest kétség kívül alacsonyabb, de összességében még mindig magas energia költségek újabb megugrása nagyon nem hiányzik az eleve megtépázott európai gazdaságnak.
További gond az, hogy bár az energiahatékonyság forszírozott javítása és a megújuló alapú energiatermelő kapacitások belépése tovább csökkentheti a földgázigényt, ám nem annyira, hogy még hosszú évekig ne lenne szükség jelentős földgáz forrásokra. Vegyipari alapanyagként mindenképpen. Erre tekintettel Európának olyan új és stabil LNG-ellátási láncokat kell kiépítenie, amelyek hosszú évekre megteremtik a stabil ellátás feltételeit.
Az LNG-függést nem szüntetheti meg, de mérsékelheti az egyéb földgázforrások feltárása, növelése. Ilyen lehet a hazai készletek intenzív kitermelése, az észak-afrikai országokkal létező vezetékes kapcsolatok erősítése, szállítási útvonalak kiépítése a posztszovjet országok (elsősorban Azerbajdzsán) irányából. Ezek azonban maximum középtávon, évek múltán javíthatnak a helyzeten.
További lehetőség a zöld hidrogén intenzívebb energetikai célú alkalmazása. Ezt a REPowerEU program is célul tűzte ki, azonban a technológia még messze nem olyan kiforrott, hogy ettől gyors és látványos javulást várhatnánk. Ezzel együtt egyre inkább megkerülhetetlen kérdésként kell kezelni mind az energiaforrások diverz beszerzési stratégiáját, mind a megújulók által termelt energia ipari léptékű tárolását.
De Kína azon túl, hogy önmagában képes befolyásolni az LNG-piaciot, más szempontból is függőségi fenyegetést jelent. Hiába akarja Európa a földgázigényt a megújuló-alapú energiatermelés gyors növelésével csökkenteni, ha az ehhez szükséges berendezések globálisan megkerülhetetlen gyártója is éppen Kína. Bár Európa mind a napelem panelekhez, mind a szélturbinákhoz rendelkezik bizonyos saját termelő kapacitásokkal, azonban ezek sem mennyiségükben, sem termelékenységükben, így árszintjükben sem mérhetők össze a kínai versenytársakéval.
A jelenlegi helyzet szerint az orosz energiahordozó függés helyébe egyre inkább a kínai technológiai függés lép.
Új fenyegetés: a villamosenergia-rendszer fizikai támadása
Az ukrán villamosenergia-rendszert 2015-ben, majd 2016-ban is súlyos kibertámadás érte. Mindkét támadás célja kiterjedt áramszünetek előidézése volt. A támadó ezt a célját több-kevesebb sikerrel el is érte.
A háború korai szakaszában az ukrán villamosenergia-rendszert újabb kibertámadások fenyegették. Ugyanakkor az INDUSTROYER2 és PIPEDREAM néven azonosított, magasan fejlett malware-ek nem tudták kifejteni pusztító hatásukat. Ez annak volt köszönhető, hogy a 2015. és 2016. évi kiber támadásokat követően, Ukrajna komoly képességfejlesztésbe kezdett, amelynek eredményeként az említett két malware nem érhette el a célját.
Az ukrán villamosenergia-rendszer néhány havi szünetet követően a kercsi híd elleni októberi merénylet után vált célponttá. Az orosz hadsereg számos hullámban, drónokkal és rakétákkal mért csapásokat a villamos hálózat kulcslétesítményeire, erőműveire és alállomásaira. Nem fordult elő még olyan, hogy valamely ország villamos infrastruktúrája hónapokon keresztül, nagy rombolóerejű légitámadások célpontja lett volna.
A károk maximálása érdekében a csapások célpontjait nyilvánvalóan villamos hálózati ismeretekkel rendelkező szakemberek tanácsai alapján jelölték ki.
A támadások következtében az ukrán villamosenergia-rendszer egyensúlya a tél jelentős részében csak jelentős fogyasztói korlátozásokkal volt fenntartható. Ennek oka az volt, hogy gyakorlatilag az ország összes hőerőművét támadások érték. Annak ellenére is korlátozni kellett, hogy mind az ukrán gazdaság villamosenergia-igénye, mind pedig a tömeges belső és külső migrációval érintett lakosság igénye is jelentősen visszaesett. Arra sem volt még példa, hogy támadások miatt valamely ország összes atomerőművét le kelljen állítani.
A háború eseményeit elemezve általánosságban is felmerül az energiaellátás biztosíthatóságának kérdése. Az erőművek és alállomások elleni szisztematikus drón támadások megmutatták, hogy a jelenlegi energiaellátó rendszerekben viszonylag kis költségű fegyverekkel is hatalmas károkat okozhatnak, jelentős szolgáltatási fennakadásokat előidézve.
A történtek tükrében megkerülhetetlen kérdés tehát, hogy miként lehetne megoldani az energiatermelés és -elosztás decentralizálását, az infrastruktúra elrejtését/védelmét. A háború történéseinek tükrében az eddigi nagy energia termelő egységek és kiterjedt hálózatok mellett/helyett komoly tere lehet a lokális megoldások elterjedésének. Ez a folyamat egyebek mellett felgyorsíthatja a nagy atomerőművek alternatíváiként egyre inkább megjelenő új irányok (pl. Small Modular Reactors stb.) fejlesztését és elterjedését is.
Az Ukrajnában történtek a villamosenergia-rendszer kulcslétesítményeinek kiber és/vagy fizikai támadással történő kiiktatását, mint újtípusú fenyegetést körvonalaztak. A korábban csak elhanyagolható elvi lehetőség, immár valósággá vált. Ettől a pillanattól kezdve az államoknak komolyan kell foglalkozniuk villamosenergia-rendszereik kulcslétesítményeinek biztonságával. Eddig csak az atomreaktorok akár utasszállító repülőgép rázuhanásának ellenálló fizikai védelme volt követelmény. A jövőben elkészítendő kockázatelemzések alapján komoly formában meg kellhet fontolni a villamos kulcslétesítmények megerősített fizikai védelmét.
A lángoló, súlyos károkat szenvedett nagytranszformátorok képei külön is felhívják a figyelmet ezen eszközök sérülékenységére. A nagytranszformátorok olyan nagyértékű, akár több száz tonna olajat is tartalmazó villamos főberendezések, amelyek a villamosenergia-rendszer egyes feszültségszintjei között teremtenek kapcsolatot. Tönkretételükkel a még működő erőművekben megtermelt, magasabb feszültségszinteken hálózatba táplált villamosenergia csak korlátozottan tud eljutni az alacsonyabb feszültségszintekre kapcsolódó fogyasztókhoz.
A támadófegyverek megtapasztalt pontossága mellett és a hatások maximálása érdekében a nagytranszformátorok az alállomásokon belüli definit célpontok lehetnek, mint azt a támadások hatásait mutató képek, videók mutatták. Erre tekintettel önmagában a transzformátorok fizikai védelmi szintjének megerősítése is logikus lépés lehet.
Új fenyegetés: atomerőmű komplex támadása
A háború első napjaiban a Csernobili Atomerőmű megszállása keltett feltűnést és aggodalmat, különösen akkor, amikor az erőmű külső villamos betáplálása is megszűnt. A Csernobilban lévő jelentős mennyiségű radioaktív szennyeződés, a leszerelés után felhalmozott hulladék (beleértve a nagy aktivitású hulladékokat és az üzemanyagot is) eleve rémisztő helyzetet teremtett abból a szempontból, hogy a harcok közben egy esetleges tüzérségi találat jelentős mennyiségű radioaktivitást juttathatott volna a környezetbe. Szerencsére erre nem került sor. Ezzel együtt már ekkor is felmerült a nukleáris biztonság hét alapelve közül többnek is a megsértése.
Az igazi – sajnos máig tartó – döbbenetet a Zaporizzsjai Atomerőmű megtámadása, majd megszállása jelentette. Az élet sajnálatosan igazolta, hogy mennyire nem volt túlzó az erőmű vezetőinek az igénye, amikor a háború korai szakaszában a védelem megerősítéséhez páncéltörő fegyvereket is igényeltek.
Az erőművet március 4-én elérő orosz inváziós erők lőni kezdték az erőmű területét. Bár a lövések nem érték a nukleáris blokkokat, ennek ellenére az eset egy atomerőmű példa nélküli fizikai fenyegetését jelenti. Főleg annak tükrében, hogy utóbb lövések érték például a kiégett fűtőelemek tárolóját is.
De a tényleges fenyegetés ennél is komplexebb.
Az orosz haderő mind a mai napig megszállás alatt tartja az erőművet, katonai felszereléseket és erőket is állomásoztatva a területén. A megszállók változatos módszerekkel, lelki és akár fizika terrort is alkalmazva próbálják együttműködésre kényszeríteni az erőmű személyzetét, súlyosan megsértve az említett nukleáris biztonsági alapelveket. Mindezt annak ellenére, hogy megfigyelőként az erőműben jelen vannak a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség szakemberei is.
Komolyan felvetődik a kérdés, hogy ez tényleg ugyanaz az Oroszország-e, amely egyébként a világ számos pontján – többek közt Magyarországon is – atomerőműveket épít (avagy szeretne építeni)? Hiszen egy ilyen létesítmény felépítése és üzemeltetése komoly bizalmi tőkén alapul. Ennek egyik alapvető mutatója, hogy az adott szervezet, ország valóban elkötelezett-e a (nukleáris) biztonság elsődlegességében. Ennek pedig szerves része az erős biztonsági kultúra, amely pedig elképzelhetetlen a vezetés legfelső szintjének elkötelezettsége nélkül. Mindezek tükrében talán jogosan vethető fel a kérdés, hogy a ROSZATOM vezetői miként is értelmezik a nukleáris biztonságot, a biztonsági kultúrát a Zaporizzsjai Atomerőműben az aktív részvételük mellett történtek tükrében.
És persze jogos lehet az a kérdés is, hogy 1 év elteltével miként áll a Roszatom nukleáris szakmai renoméja?
A szinte a háború kezdete óta zajló zaporizzsjai drámához képest csak múló – ám nem kevésbé ijesztő – fejlemény volt a piszkos bombával való fenyegetés, amely a kiterjedt radioaktív szennyezés rémképét propaganda eszközként igyekezett felépíteni és kiterjeszteni. Szerencsére ez az igyekezet hamarosan elhalt.
Pedig az energiaválság közepette az atomenergia szerepe felértékelődni látszik. Minden bizonnyal a háború 1 éve és az általa kiváltott energetikai kényszerek is kellettek ahhoz, hogy egyre több ország – aktuálisan leghangosabban Franciaország – szálljon síkra az atomerőművekben termelt villamosenergia zöldként történő elismertetése mellett. Ezzel lehetővé válna például a fogyasztási „völgyidőszakok” villamosenergia „feleslegéből” „zöld” hidrogén előállítása, amely aztán a csúcsidőszakokban lenne felhasználható.
Az atomerőmű egyebek mellett azért is lehet kedvező opció, mert egy-egy töltet nukleáris üzemanyag jellemzően 1-1,5 éves időszakot is képes lefedni. Ez azzal az előnnyel jár, hogy esetleges ellátási lánc probléma esetén akár néhány hónapos időtartam is fennakadás nélkül áthidalható. Ráadásul a nukleáris üzemanyagból a belőle felszabadítható energia mennyiségéhez mérten rendkívül kis térfogatban tárolható akár stratégiai tartalék.
És mit hozhat a jövő?
A világ és azon belül különösen Európa több illúzióval is szegényebbé vált.
Az egyik legnagyobb illúziónak az bizonyult, hogy az erős és kiterjedt energiaszállítási kapcsolatok olyan stratégiai stabilizáló erőt képeznek, amely garanciája lehet az államok békés együttműködésének, kizárhatja fegyveres konfliktusok kirobbanását is. Bár voltak figyelmeztető jelek, de Európa – és különösen Németország – vezetése ezt az illúziót még 2014-ben, a Krím megszállása után is táplálta, mert táplálni akarta.
És hogy mit hozhat a jövő?
1 év elteltével, rövid távon, még semmi jele a háború végének.
De Európa orosz energiahordozóktól való függésének egyszer és mindenkorra vége van.
A következő év nagy kérdése Ukrajna számára az lesz, hogy mennyire lesz képes a durván sérült energiarendszere fő elemeinek helyreállítására. Legalább ennyire fontos lesz az, hogy az orosz haderő meddig folytatja az energiarendszer pusztítását, azaz mikor jön el az a pillanat, amikortól a „tűzoltás” helyett megkezdhetik a tényleges, kiterjedt helyreállítási munkálatokat?
Európa számára pedig az lesz a következő év nagy kérdése, hogy képes lesz-e a szükségből erényt kovácsolni és a korábbi, kiszolgáltatott energiahelyzetéből újabb veszélyes függőségek nélküli jövőt teremteni.
Európa további marginalizálódása a tét.
(A cikk elkészítésében közreműködött Nagypál Béla.)
"Lapzárta" előtt érkezett:
A REUTERS híre szerint orosz olajpiaci források arra figyelmeztetnek, hogy Oroszország márciusban, a februárihoz képest akár 25%-kal is csökkentheti a nyugati kikötőiből származó olajexportot. Az intézkedés 1 hónapra szólna és azt követné, hogy korábban már olajtermelésének 5%-os, azaz napi 500 ezer hordós csökkentését jelentette be.
A jelek szerint Oroszország a földgáz árának tavalyi manipulálása után most az olaj árát igyekszik befolyásolni. Oroszország láthatóan elégedetlen a háború finanszírozásának egyik fő pillérét képező olajexportból származó bevétellel, ezért – hasonlóan a földgázhoz – a kínálat szűkítésével igyekszik felfelé lökni azt.
Nincs új a nap alatt. Az energia, ezúttal az olaj, ismét – még mindig – fegyverként működik.
