Table of Contents
Az elmúlt hatvan évben az ember annyira hozzászokott a technológia nyújtotta előnyökhöz, hogy közben észre sem veszi, mennyire elszigetelődött, mennyire elidegenedett, és hogy elszakadt a valóságtól. (Frész Ferenc 2015-ben írt és 2019-ben újraszerkesztett írása)
Annak ellenére, hogy a mai világunk csaknem teljesen globalizálódott, az ipar és kereskedelem, a pénzügyek területén sem beszélhetünk többé nemzeti gazdaságokról, a televízió képernyője előtt ülők, a számítógépet, okostelefont használók, az interneten keresztül másodperces sűrűséggel üzeneteket megosztó felhasználók valójában még mindig hisznek a nemzetállam létezésében, a hagyományos államhatárok működésében, az egyén és a család biztonságában. Hisznek abban, hogy vagyonuk, pénzük biztonságban van, hogy bármikor és bárhol hozzájuthatnak a bankban tárolt forrásaikhoz, és abban is, hogy az a gépezet, ami az elmúlt 60 év technológiai vívmányainak köszönhetően életben tartja mindezt, holnap is működni fog.
Ha valami nem működik, a világ legtermészetesebb módján mindenki arra vár, hogy valakik majd "megjavítják", "újraindítják", "elhárítják a problémát", "segítenek". A tömegek számára ezt jelenti a biztonság. A modern városlakónak már fogalma sincs arról, hogy a rendszer különböző elemei hogyan állnak össze egy rendszerré, és mit kell tenni akkor, ha valami nem működik. Hiszünk a technológiában, már-már földöntúlinak gondoljuk azokat, akik mindezt nekünk biztosítják. Alapelvárássá vált a digitális és egyéb javak elérhetősége, és megdöbbenünk, pánikba esünk, ha azok számunkra nem léteznek többé, de már akkor is, ha csak időlegesen nem jutunk hozzájuk.
Biztonságban vagyunk, mert működik
Ha beülünk az autónkba, a világ legtermészetesebb dolgának gondoljuk, hogy utasításunkra működésbe lépnek majd a fékek, ha tárcsázunk egy számot a mobiltelefonunkon, azt azzal a meggyőződéssel tesszük, hogy el fogjuk érni a szám tulajdonosát. Pedig a féket az autóba nem mi szereltük be, hanem egy munkás vagy egy robot egy általunk ismeretlen országban működő autógyárban. A telefonszámokat már nem tudjuk fejből, és ha lemerül a mobil, senkit nem tudunk utolérni addig, míg újra fel nem töltjük az akkumulátort olyan áramforrásból, ami egy távoli ország erőművében előállított energia biztosít számunkra. Mindezt pedig oly mértékű gőggel és magabiztossággal tesszük, mintha tudnánk, hogy a dolgaink hogyan működnek, mintha mindez velünk született jogon járna nekünk. Már annak a gondolatától is idegesek leszünk, hogy az interneten megosztott véleményünkre senki sem reagál, és ha mégis, akkor biztosak vagyunk abban, hogy az válaszolt az emailünkre, akitől vártuk; az dicséri meg a legújabb flitteres felsőben készített szelfinket, akinek az komolyan tetszik.
Nem gondolunk arra, hogy mindez oly mértékben sérülékennyé tesz bennünket, hogy elég csak a gépezet egy-egy alkatrészének a hibája, elég csak egy rosszindulatú ismeretlen által elvégzett pici módosítás, a rendszerben beállt változás, és a biztonság illúziója szertefoszlik.
Hamis biztonságtudatban éljük mindennapjainkat. A rendszer túlságosan bonyolult ahhoz, hogy megpróbáljuk megérteni a működését, ezért magunkon kívülre helyezzük annak a felelősségét, hogy úgy működjön, ahogyan elvárjuk tőle. Amennyiben a rendszer elérhető, rendelkezésünkre áll, biztonságban érezzük magunkat. Napjainkra a biztonság így vált egyenlővé a rendelkezésre állással.
Szellemi teljesítőképességünk mellett a fizikai teljesítményünket, testi fejlettségünk szintjét is lerontják a gépeink. Minden erőfeszítésünk abban merül ki, hogy üzemben tartsuk eszközeinket, hogy azok bármikor rendelkezésünkre álljanak. Minden pillanatban azon dolgozunk, hogy gyorsabban, többet, hamarabb, olcsóbban legyünk képesek elérni, megszerezni vagy elküldeni. Mindezért a fizikumunkkal, egészségünkkel fizetünk, majd pedig különböző gyógyszerek segítségével tartjuk működőképesen fizikai valónkat annak érdekében, hogy üzemben tudjuk tartani azt a rendszert, ami ezt teszi velünk. Mára tehát minden függetlenségünkről lemondtunk a vélt előnyökért, és hiszünk egy mesterségesen előállított valóságban, miközben az összes természeti erőforrásunkat a virtuális világunk fenntartására áldozzuk.
A fizikai valóság felszámolása
A virtuális világ fenntartásához szükséges természeti erőforrásokért már nem csak fizikai értelemben vívunk háborúkat. A gazdasági előnyök megszerzése és fenntartása érdekében a fogyasztókat, a felhasználókat is tömegesen kell nemzetektől, családtól, nemtől és kortól függetlenül, de egyénenként birtokolni ahhoz, hogy az egésznek értelme legyen. A telekommunikációs hálózatok segítségével megszüntettük a valós államhatárokat, egy globális, mindent átszövő hálózatba kapcsolva minden egyes embert, felszámoltuk a klasszikus, történelmi értelemben vett csoportokat, újrafelhasználható adattestekbe kényszerítve a biológiai testeket. Ezzel fizikailag elszigeteltük, fotelekbe kényszerítettük az embereket azért, hogy a virtuális valóságot a fizikai ember digitális kivetülése, adatteste járhassa be, és hogy ez a virtuális jelenlét egy-egy ujjmozdulattá korcsosuljon, mert végül így lesz mindenkinek a legolcsóbb. Ma már a fotelekben ülő felhasználók ujjmozdulataiért háborúzunk. Aki az olaj- és gázmezőket, atom- és egyéb reaktorokat, energiaelosztó és -szállító rendszereket, a gyógyszer- és élelmiszeripart képes birtokolni fizikailag, az lesz képes táplálni azt a telekommunikációs gépezetet, amivel aztán birtokolni tudja a fotelben ülő felhasználókat.
Az így létrejött hálózat alkotta kibertér a világ gazdaságának motorja, a politika színtere, az ideológiákat és vallásokat újrahasznosíthatók követőinek virtuális valósága. A mai háború leghatásosabb fegyverévé az egyén befolyásolásának képessége vált, mivel ezen a globális rendszeren keresztül képessé váltunk az adattestek fizikai kivetülései, azaz a fizikai emberek döntéseinek befolyásolására, fizikai cselekedeteinek távirányítására.
A kibertér ugyanis eltárolja az egyének összes adatát, megteremtve ezzel minden egyes felhasználó digitális adattestét. Az adattest már az ember megszületése előtt megszületik a kibertérben, és – ami a legfélelmetesebb – nem hal meg az egyén halálával. Az adatbázisok ugyanis a végtelenségig képesek őrizni az ember életében előállított összes adatot, az ember tevékenységének, életének digitális lenyomatait. Az adatest ráadásul korlátlanul újrahasznosítható, klónozható, bővíthető, darabolható, így hajtva digitális rabszolgaságba minden felhasználót.
Az adattestek elemzésével képet kapunk a fizikai felhasználó szokásairól, tulajdonságairól, ezáltal olyan profilokat vagyunk képesek alkotni, amik korlátlan számban értékesíthetők. Ez a modern gazdaság alapja. Minél több profilt építünk, annál több árbevételünk, előfizetőnk lesz. Egy-egy szolgáltatás, ideológia, politikai irány sikerét az azt használó, követő felhasználók számában, a felhasználók interakciójának mértékében mérjük. Könnyű belátni, hogy az lesz képes a jövő gazdaságát, politikáját, a jövő emberiségét vezetni, aki a legtöbb előfizetőt, követőt lesz képes birtokolni, befolyásolni, kontrollálni. Ezt az új digitális ökoszisztémát kell tehát életben tartani, folyamatosan elérhető, hozzáférhető formában üzemeltetni ahhoz, hogy ne szakadjon meg a digitális köldökzsinór a felhasználók és a szolgáltatók között.
A motiváció tehát azonos mindkét oldalon. A felhasználó elvárja, hogy a rendszer minden pillanatban rendelkezésére álljon, hogy hizlalni tudja saját adattestét; cserébe a felhasználónak folyamatosan elérhetőnek, követhetőnek kell lennie ahhoz, hogy a rendszer pontosan és időben legyen képes befolyásolni a fizikai tevékenységét, interakcióját.
Az eredeti cikk Frész Ferenc Facebook bejegyzésén alapult:
