Heti neurózis (’22/51. hét)

Heti hír

"...nem véletlen, hogy sok (adventi) naptárban a 24-énél (és néha a 6-ánál) nagyobb csokikat rejt a doboz, mint a többi napon.
Egy férfi szerint mindannyian rosszul nyitjuk ki az adventi naptárunkat | 24.hu

(Vendégszerzőnk, Balogh István írása)

A karácsony lehet kicsi- nagy, gazdag- szegény, csendes éj, szentséges éj és főképpen kell hozzá egy meleg otthon. Tudjuk mindannyian, hogy a glóbusz lakóinak többsége szegény. És a meghitt meleg otthon... Hát, az nem jut mindenkinek.

Az üldözötteknek vagy menekülőknek végképp nem.

Igaz, hogy sokakat mégis befogadnak, mint a szent családot 2022 éve.

Kaptam egy a leckét a sorstól 1993-ban: távol az otthontól, a szeretteimtől karácsonykor – ez az áldozat egyszer adatott meg nekem. Igaz, hogy önszántamból. Az UNIDO valamelyik keresztény kultúrkörtől távoleső tisztviselője a Wuxi Enzyme Factory törzsfejlesztési projektjére a karácsonnyal mit sem törődve pont november 30. és január 31. közé írta ki a pályázatot. Utólag végig gondolva, nyilván nem a kiváló felvételit záró sikeres interjú miatt esett rám, mint projektvezetőre a választás. Hanem mert ezt az időszakot nem vállalta senki Nyugat-Európából vagy az USA-ból.

Korábban már meséltem erről a fantasztikus, pozitív- negatív irányban is élménygazdag "kínai paradicsom"-ban eltöltött időszakról. Az elnevezést a mediterrán övezetnek megfelelő éghajlatnak köszönheti Sangháj és vidéke.

A mongol öt év után már kialakult bennem némi reziliencia, blazírt nyugalommal fogadtam tehát, hogy pekingi repülőtér határőrei vízum híján nem engednek be Kínába. Mert amikor felszálltam a gépre, még nem kellett vízum, de a leszállásomig eltelt 12 órában a magyar miniszterelnök fogadta a dalai lámát... Szívás…

A repülőtéren töltött éjszaka alatt végül a határőrök borultak ki, nem én. Látták, hogy engem nem izgat semmi, emiatt ők kezdtek idegeskedni, a magyar követségre és az UNIDO képviseletre telefonálni.

A gyárban viszont már szembe se jutott a felelősség áthárítása, ezt a stáb is és a főnökség is értékelte. Ugyancsak elismerést váltottam ki azzal, hogy maximálisan igyekeztem követni a kínai etikettet, a japán „előélet” miatt még az evőpálcikákat is kiválóan kezeltem.

A munkával sikerült szépen haladni. Vendéglátóim becsülték az alkalmazkodásomat, éreztem, hogy lassanként nemcsak elfogadtak, hanem valamennyire be is fogadtak. A konyha fölötti étkezdében – talán a szubtrópusi éghajlatnak megfelelően – olaszos temperamentummal kiabáltak át egymásnak egyik asztaltól a másikhoz. Cukkolták egymást, "poénkodtak" és jókat röhögtek evés közben. A kollégák tudatosították bennem, hogy itt a szakács művész, aki a tudása legjavát produkálja. A minőség és a választék valóban különleges volt.

Az ebéd persze mindig sörrel ért véget. Igyekeztem követni a jóllakottságot visszaigazoló diszkrét büfögést is, hozzájuk hasonlóan a csontokat, szálkákat vagy az eal-fish apró csigolyáit magam elé köpködtem a műanyag abroszra. Nyilván, ebbe a hangulatba belefért a kölcsönös szívatás is. Emiatt különösen értékelték, hogy az egyik kényes helyzetet úgy oldottam meg, hogy "ne veszítsék el az arcukat".

Ez ilyenkor, sokak rituális karácsonyi halvacsorájának idején különösen aktuális történet.

Az egyik alkalommal a szakács extra szép példány gőzben párolt halat produkált speciális fűszerekkel ízesítve. Felém – a vendég felé – fordították először a királyi fogást, vettem is egy darabot az oldalából az evőpálcikával. Amikor másodiknak Shao Ling (a tolmács) felé fordították, pár másodperc után fejhangon ordítozni kezdett, teljes zavart keltve: a hal nem volt kibelezve, ezt a lépést a konyhán kifelejtették. Én meg fapofával ettem meg a kicsit kesernyés falatot, mint aki ebből nem vett semmit észre. Lassanként nőtt a kölcsönös tisztelet és a haverság is.

Szinte már idilli, karácsonyi pillanat volt.

És nem mellesleg, a gyárban jelentkeztek az első kiemelkedő eredmények.

Ez vezetett oda, hogy december végén együttesen firtattak arról, hogy micsoda baromság az, hogy a nyugatiak egyben sütik a csirkét. Hogy lehet azt úgy megenni. Közbe kell vetnem, hogy a kínai és más távolkeleti rizstermelő kultúrákban a pálcika használata, az étel kézzel érintésének tilalma, sőt a teázás vagy forralt víz ivása is mind a higiéniát szolgálja. De talán mivel most evésről van szó, a talajerő visszapótlással kapcsolatos háttér elmagyarázását diszkréten halasszuk el.

Miután az egyben sült csirke kérdését felvetették, kénytelen voltam őket helyre tenni:

Ne szórakozzatok már velem, nyilván ez nem probléma. Csak kell egy éles kés.

Így történt, hogy másnap délben a teljes "tiszti kantin" néma és feszült figyelme közepette letettek elém egy teljes, kifogástalanul egyben megsütött tyúkot.

Nálam meg a két evőpálcika.

A nagy csönd közepette rákérdeztem:

De bocs, hol a kés?

Rohantak, két percen belül a kezemben volt egy óriási csontozó kés. Olyan életlen volt, hogy a tapintható kárörömmel teli tekintetek kereszttüzében akár a saját nyakamat is nyugodtan elkezdhettem volna nyiszálni. Mit tesz erre egy középeurópai mérnök: előveszi a svájci bicskáját. És jobb kézzel, korrekten elkezdi levágni az egyik combot. A hatás: teljes csalódottság. De a kés a felső comb ízületénél elakadt. A dédanyámnak tulajdonítják családunkban azt a mondást, hogy „az őszinte ember megfogja a csirkecombot”. Nem volt mese, balkézzel megfogtam a felső comb végét. Azonnal kitört a hangzavar: ordítás, röhögés, amiből a "Pfuj!", " Na most lebuktál!", "Megszívtad Lao Vaj!" és hasonlók hallatszottak ki. Aztán hoztak pezsgőt. Feljött a szakács, feldarabolta, megettük. Igen, mindent megtettek, hogy a karácsony ünnepét segítsék "átvészelni" – a családom helyett egy kicsit velük.

A pezsgős szalonspiccel sétáltam is egy kicsit a városban a folyóparton. A majdnem vízszintes félhold fényében a pálmafák között cikázó denevérek látványa sem tudta feledtetni az ünnepi fenyőszagot, a gyerekek csillogó szemét és azt, aki folyamatosan hiányzott: "the angel of the family fire".

Akkor nagyon sajnáltam magam.

De a mostani eszemmel: hol voltam én egy hajléktalantól, vagy azoktól a menekült millióktól, akik egy éve még nem sejtették, hogy akkor volt életük utolsó boldog karácsonya.

Akiket a szomszéd országban már nem is várja vissza az otthonuk.

Mert szétlőtték.

Heti AI

Az elmúlt héttől, mi, emberi intelligenciák (Human Intelligence: HI) hetenként egy-egy intelligencia próbát tartunk. A mesterséges intelligenciáét (Artifical Intelligence: AI).

A próba menete:

1. lépés: elkészítjük a ZéTeofil által megálmodott Heti rajz kontextusát (HI-1.)
2. lépés: a kontextust értelmeztetjük (AI-1.),
3. lépés: az értelmeztetés révén létrejött szöveget megrajzoltatjuk (AI-2.)
4. lépés: örülünk az előző lépések nyomán létrejövő meglepően jó, vagy szomorkodunk a kevésbé jól sikerült rajzok kapcsán (HI-2.)

És akkor lássuk mindezt a gyakorlatban, ZéTeofil fenti képe alapján!

1. lépés: a Heti rajz kontextusa (HI-1.)

Karácsonyhoz közeledve, de még az év végi robot és feszültségek közepette naponta nyitogatjuk az adventi naptár ablakait. De elérkezik Szenteste és a 24. ablak kinyitásakor igazi ünnep nyílik: gyertyafény mellett megérkezik a kis Jézus! Áldott, békés Karácsonyt kívánunk!

2. lépés: a kontextust értelmeztetése (AI-1.)

A karácsonyi ünnepek közeledtével a szezon nyüzsgése és nyüzsgése elragad bennünket. Minden nap kinyitjuk az adventi naptárunkat, izgatottan várjuk az ünnepek eljövetelét. De amikor végre eljön a szenteste, a gyertyafényben érkező kis Jézus látványa fogad minket. Áldott és békés karácsonyt kívánunk!

2. lépés: az értelmeztetés révén létrejött szöveg megrajzoltatása (AI-2.)

4. lépés: az eredmény feletti öröm, vagy bánat (HI-2.)

Szerkesztőségi megjegyzés:

A hangulata magával ragadó, nem?

Folyt. köv.