Table of Contents
Irán ismét magasabb urándúsítási szint elérését jelentette be, ami egyértelműen mutatja, hogy nem kíván felhagyni a korábban megkezdett atomprogramjával. Vajon ez a békés célú, vagy fegyverkezésre való törekvés? Hogyan illeszkedik ez a térségben zajló folyamatokhoz, miként hat ez a Közel-Kelet stabilitására, a status quo-ra?
Az orosz-ukrán katonai konfliktus hatására világszerte előtérbe kerültek az energiahordozók. A fosszilis kínálat szűkülése, az ellátás akadozása és szankcionálása miatt ismét felértékelődik a nukleáris energiatermelés. Németországban – ha egyelőre csak átmenetileg is – politikai döntést hoztak a leállításra szánt atomerőművek részleges tovább üzemeltetésére. Franciaország újabb atomerőmű-építési programot tűzött ki a középtávú céljai közé, miközben a meglévő flottájával is bőven akad problémája. (erről itt, itt, itt, itt és itt írtunk). Lengyelország több atomerőművi blokk megépítéséről is döntött (erről itt és itt írtunk).
De az atomerőművek építése körül a Közel-Keleten is nagy a mozgás.
Atomenergia a Közel-Keleten
Elsősorban ismerni kell a térség adottságait. Hátrány, hogy magas a szeizmikus aktivitás (pl. csak az iráni Bushehr-telephelyet számos földrengés érte az utóbbi években, pl. 2003 – 6,6; 2013 – 5,7; 2015 – 4,4 erősséggel), ráadásul számos ország a Perzsa-öböl vizét sótalanítva látja el magát ivóvízzel. Így az esetleges jelentős sugárszennyezés miatt
egy esetleges súlyos üzemzavarnál vagy balesetnél
érthető az ivóvíz miatti aggodalom.
Sok országban időről időre háborúk dúlnak, a térségben nagy a politikai instabilitás, sokhelyütt szélsőséges nézetek uralkodnak, vagy kapnak teret (akár a regnáló hatalom hallgatólagos beleegyezésével), magas a terrorveszély (beleértve azt is, hogy nukleáris anyagok terroristák kezére kerülhetnek). Ráadásul néhány ország burkoltan vagy akár félig nyíltan az atomfegyverek kifejlesztése/birtoklása felé kacsintgat.
Ugyanakkor a térség országainak is előny, hogy az atomenergia biztonságos üzemeltetés mellett nemcsak karbonsemleges és környezetebarát, hanem felválthat olyan energiatermelő üzemeket, melyek földgázt és/vagy kőolajat használnak, ezekből további (jelentős) exportmennyiséget felszabadítva. Számos ország nehéz vagy egyenesen kilátástalan helyzetben van az energiaellátás biztosítása terén, például ahol szerényebbek az energia adottságok.
Izrael
Az országban 1958. óta különböző politikai ciklusokon átívelő téma az atomerőmű-építése. A lehetséges telephelyet kiválasztották a Negev sivatagban lévő Shivta-nál, azonban a fukusimai balesetet követően Benjamin Netanjahu 2011. márciusi nyilatkozata szerint Izrael még elzárkózott az atomenergia békés célú felhasználásától. Mindeközben Izrael bár hivatalosan nem, hallgatólagosan mindenki által elismerve atomhatalom, hiszen (híresztelések szerint) az USA támogatásával kiépítette saját nukleáris fegyverarzenálját, és (vélhetően) ennek hosszú távú fenntartásához és ellátásához üzemeltet is egy nehézvizes, ún. IRR-2, Israel Research Reactor-2 egységet. A felhasználás célja abból is valószínűsíthető, hogy ez a reaktor nem áll a NAÜ felügyelete alatt. Izrael energiasziget, hiszen nem kapcsolódik egyetlen szomszédos ország hálózatához sem, és minden energiahordozót importálnia kell. Az említett nyilatkozat ellenére az utóbbi időben olyan hírek terjedtek el, hogy egy kétblokkos, 1200-1500 MW termelésű atomerőmű építését tervezik.
Irak
Az ország már 1956-ban az amerikai „Atoms for Peace” program ösztönzésével lépett a nukleáris energia felé vezető útra. Szovjet kutatóreaktorok vásárlásával kezdték, melyeket aztán az ezeken szerzett tudás és tapasztalat felhasználásával saját fejlesztések követtek. 1968-ban aláírták, és egy évvel később ratifikálták az atomsorompó egyezményt. Az időközben végbement politikai változások, a tulajdonképpen 1970 óta fennálló határviták mentén kirobbant, a Szaddám Husszein Irán ellen indított háborúja megváltoztatta az ország megítélését. Valószínűleg a térségben fennálló status quo megőrzése, az iraki atomfegyver kifejlesztésének megakadályozása érdekében 1981. júniusában Izrael a zseniálisan megtervezett és kivitelezett „Operation Opera/Babylon” katonai műveletével megsemmisítette az Osiraq-i létesítményt még azelőtt, hogy az a kritikus állapotot elérhette volna. Napjainkban, az Öböl-háború utáni Irakban a nagymértékben megsemmisült energetikai infrastruktúra miatt fennálló kiterjedt áramszünetek megszüntetése érdekében atomerőművi blokkok építését fontolgatják, nagyságrendileg 11 GW összteljesítménnyel. (Mivel a termelési deficit már jelenleg is eléri, és a prognózisok szerint a jövőben masszívan meg is haladja a tervezett nukleáris termelőkapacitást, emellett naperőművek létesítése is szerepel a terveikben.) Ezt a lépést erőteljesen befolyásolja, hogy az áramkimaradások a lakosság széles körében zavargásokat okoznak. A tervek megvalósításához politikai stabilitás kell és komoly tőkére is szükség lesz, előbbire többek között a térségben lévő többi ország bizalmának elnyerése érdekében.
Törökország
Bár geopolitikai szempontból az országot gyakran Európához sorolják, de tulajdonképpen inkább a Közel-Kelet része. Törökország már 1970. óta tervezi, hogy atomerőművet épít, a megvalósítás útjára azonban csak a kétezres években, az Akkuyu Projekttel léptek, melynek szerződését 2010. májusában írták alá a szerződő felek. A helyszíni munkálatok a telephely-vizsgálattal 2011-ben indultak. Jelenleg a 4 db orosz 3+ generációs VVER-1200-as blokk kivitelezése tart (4,800 MW összteljesítményben). A létesítés fővállalkozója (a Paks II. projekthez hasonlóan) az Atomstroyexport. A török nukleáris hatóság (Nuclear Regulatory Authority/Nükleer Düzenleme Kurumu – NDK) 2019-ben adta ki az első két blokk létesítési engedélyét. A munkálatok zajlanak, az első blokk indulását jelenleg 2023-ra prognosztizálják.
Bár eredetileg a tárgyalások a Rosatommal indultak, újabban egy francia-japán konzorcium tűnik esélyesnek az ország második atomerőművének megépítésére. Ennek telephelyeként Sinopot szemelték ki. 2013. májusában Tayyip Erdogan és Shinzo Abem, japán miniszterelnök egy 22 milliárd dolláros üzletet kötött, melyet aztán 2018-ban megdupláztak 44 milliárd dollárra. A projektet a japán Mitsubishi Heavy Industries és a francia Areva konzorcium valósítaná meg.
Egyiptom
Az ország már az 1960-as években latolgatni kezdte atomerőmű építését, de csak sokára szánták el magukat. 2015. november 19-én írták alá a szerződést az Orosz Föderációval, amelynek értelmében az Egyiptom északi partján található El Dabaa-i telephelyen egy 4 db VVER-1200 blokkos projekt indul. A szerződés szerint a teljes költség 85%-át az orosz Rosatom állami vállalat finanszírozza. A maradék 15% Egyiptomot terheli. Az atomerőmű megépítése mellett a Rosatom feladata a nukleáris üzemanyag-ellátás a blokkok teljes élettartama alatt. 2021-ben az 1. és 2. blokkokra az egyiptomi nukleáris hatóság (Nuclear Power Plants Authority – NPPA) kiadta a létesítési engedélyt, amely alapján 2022. július 20-án (1. blokk) és 2022. november 19-én (2. blokk) meg indult az építkezés. Az üzembe helyezés időpontját jelenleg 2026-ra prognosztizálják.
Egyesült Arab Emirátusok
Az ország elsőként fogott neki atomerőmű építésének a Perzsa-öbölben, amikor 2009. decemberében az Emirates Nuclear Energy Corporation és a koreai KEPCO 20 milliárd dollár értékben szerződést kötött a Barakah atomerőmű létesítésére. A szerződés 4 db APR-1400-as blokk megépítését foglalja magában, melyből a 2012-es kivitelezés indítástól mostanáig három blokkot már üzembe helyeztek (1. blokk 2020. augusztus 3., 2. blokk 2021. szeptember 14., 3. blokk 2022. október 10.), ami 4035 MW-al járul hozzá az ország villamosenergia-ellátásához. Az üzemanyagot importálni kényszerülnek, mivel nincs ismert hazai forrásuk.
Jemen
Az országban kevés a fosszilis tüzelőanyag és kőolajkészletei fokozatosan kimerülnek. Vízierőművek létesítéséhez nincsenek folyók, a napenergia rendszerszinten ugyan hozzájárul, de nem képes a stratégiai szükséglet kielégítésére. A szélenergiát a költségek miatt elvetették. A jemeni Nemzeti Atomenergia Bizottság vezetője, Mustafa Bahran szerint „A nukleáris energia számunkra nem választható opció, hanem a túlélés és a jólét záloga”. Az ország belefog tehát a nukleáris programjába, melyhez hozzátartozik a szabályozási infrastruktúra kialakítása is. A jelenleg uralkodó polgárháborús körülmények között azonban egy atomerőmű építési projekt megindításának nincs túl sok esélye.
Szaud-Arábia
Az országban jelenleg nincs atomerőmű. A fosszilis energiahordozókból hatalmas készletekkel rendelkező ország előre tekint, és azt tervezi, hogy energiamixébe bevonja a nukleáris energiát is. (A meglevő olajtüzelésű erőművek kiváltásával, a termelés változatlan szintje mellett az olajexport növelését is elérnék.) 2010-ben megalapították a K.A.CARE-t (King Abdullah City for Atomic and Renewable Energy) a békés célú nukleáris és megújuló energia felhasználásával kapcsolatos kutatás-fejlesztési, képzési programok szaúdi bölcsőjeként. Ez a lépés beleillik abba a nemzeti stratégiába, mely kiegyensúlyozott és fenntartható energiamix kialakítását tűzte ki célul. A Toshibával és a Shaw-val az atomerőművi blokkok megépítéséről, az Exelonnal pedig azok üzemeltetéséről írtak alá megállapodást 2010-ben. Ezen megállapodás várhatóan fejlett forralóvizes (Boiling Water Reractor – BWR) vagy nyomottvizes Westinghouse AP-1000 blokkok létesítéséről szól. 2011 februárjában Franciaországgal is megállapodást kötöttek, így várhatóan a közeljövőben a franciák is számos reaktor megépítésére kaphatnak konkrét megbízásokat. 2015 márciusában Dél-Korea is belépett a nukleáris partnereik közé, aminek várhatóan legalább két SMART egység (System-integrated Modular Advanced Reactor) építése lesz a következménye. Mivel jelenleg a szükséges üzemanyagot kizárólag import forrásból tudnák biztosítani, 2017-ben megállapodást kötöttek a kínai CNNC-vel (China National Nuclear Corporation) a potenciális uránlelőhelyek felkutatására. Ennek eredményeképpen 2019. végére feltérképeztek mintegy 90.000 tonna urán kitermelésére alkalmas geológiai helyszínt. Úgy tűnik, hogy ebből a készletből elegendő tartalék lesz a nukleáris üzemanyag hazai előállításához, amely szükséges, ha megvalósítják az országban 2040-ig megépítendő 16 blokk tervét. A nagyívű békés célú atomprogram mellett azonban erősödnek az aggodalmak a királyság esetleges atomfegyver iránti érdeklődése miatt. (Abdallah király (1924-2015) már korábban kijelentette, hogy ha Irán atomfegyvereket fejleszt ki, akkor a térség minden országa ugyanezt fogja tenni, beleértve Szaúd-Arábiát is.) Az ország egyébként 1988-ban aláírta az atomsorompó egyezményt. A királyság hamarosan befejezi első atomreaktorának építését, azonban a jelek szerint arra nem terjed ki a NAÜ ellenőrzési jogköre.
Irán atomprogramja
Szomszédjához, Irakhoz hasonlóan itt is az USA „Atoms for Peace” programja keretében hozták létre a békés célúnak induló nukleáris programot. 1974-ben a sah nem kevesebb, mint 23.000 MW nukleáris termelőkapacitás kiépítését jelentette be elsősorban azzal a céllal, hogy az ország energiatermelésére felhasznált földgázt és kőolajat felszabadítsa azok exportjára. A tervek közt szerepelt négy blokk Bushehr-ben, két blokk Iszfahánban, két blokk Darkhovinban és további blokk Savehben. Műszaki érdekesség, hogy az iszfaháni és a szavehi blokkok világviszonylatban is az első száraz hűtést alkalmazó nagy atomerőművek lettek volna.
Előzetes megállapodások születtek a Siemens KWU-val és a Framatome-mal négy atomerőműről. A Siemens KWU 1975-ben meg is kezdte a Bushehr telephelyen a németországi Bilbis B reaktor alapján két 1293 MW teljesítményű nyomottvizes blokk építését (bár magát a szerződést erre csak 1976 közepén írták alá). Az országban lezajlott iszlám forradalom után a számlák kifizetését visszatartották, így a korábbi 3 milliárd dolláron túl elapadtak a források, így az építkezés 1979-ben leállt. Ekkor az egyes blokk lényegében már készen állt, a kettes blokk pedig félig kész állapotban volt. A létesítményt 1984. és 1988. között számos alkalommal érték iraki légicsapások. Ezzel párhuzamosan 1977-ben a Framatome-mal kötött szerződés keretében elindult a két blokk építésének előkészítése Darkhovinban, azonban 1979-ben ezeket is törölték. (A berendezéseket a franciák visszatartották, majd később otthon, a Gravelines atomerőmű C 5. és 6. blokkjaként építették be.)
1992-ben az Iszlám Köztársaság szerződést kötött Kínával két 300 MW teljesítményű blokk építéséről a darkhovini telephelyen, de végül Kína visszalépett még a munkálatok megkezdése előtt.
Szintén 1992-ben kötött megállapodást az iráni és az orosz kormány egy kétblokkos atomerőmű építéséről a Bushehr telephelyen. A szerződés különlegessége, hogy az iráni fél ragaszkodott a már rendelkezésre álló elemek, szerkezetek felhasználásához (ne feledjük, egy blokk gyakorlatilag teljesen, a másik félig elkészült 1979-ig). A műszaki felmérések alapján az a döntés született, hogy az 1. blokkon egy VVER-1000-es blokkot építenek a meglevő infrastruktúra felhasználásával. A szerződést 1995-ben megkötötték. Németország azonban – nem meglepő módon – nem volt hajlandó segítséget nyújtani a hátrahagyott berendezések és rendszerek állapotának igazolásában, illetve nem adták át a dokumentációt, így komoly kihívások árán az orosz cégeknek kellett ezeket elvégezni a számukra ismeretlen berendezéseken. A reaktor elemeit adaptálni kellett a már meglevő Siemens alkatrészekhez, ezért, valamint mivel a telephely magas szeizmikus kitettséggel rendelkezik, speciálisan erre a blokkra létrehozták a V-392-es alapján, a V-446-os konstrukciót. Több tízezer berendezés vizsgálatát és újraminősítését kellett elvégezni a hiányzó dokumentáció pótlásával együtt. További kihívást jelentett, hogy időközben a nukleáris iparban a biztonsági követelmények is szigorodtak, így sok esetben korszerűsítéseket is kellett végezni. A munkálatok a sok nehézség miatt nem haladtak a várt ütemben, a projektet 2007-ben kis híján feladták. A 2011. februárban tervezett indulás a fővízkörben észlelt problémák miatt elmaradt. Egy, az 1970-es években a német építkezéshez leszállított orosz szivattyú meghibásodása miatt fémtörmelék jutott a fővízkörbe és a reaktorba, ami miatt rengeteg plusz munkával a teljes zónát kirakták, a kazettákat megtisztították, valamint a törmeléket a fővízkörből eltávolították.
A blokk végül 2013. szeptemberében megkezdte a kereskedelmi üzemet. Ma is ez az egyetlen üzemelő atomerőművi blokk Iránban. Az erőművet 8-as erősségű földrengés elviselésére tervezték, melyet próbára is tett a természet 2013. áprilisában, amikor egy 5,7-es erősségű rengés érte a létesítményt. Ennek következtében több helyen is repedések keletkeztek a betonban, azonban Irán arról számolt be a NAÜ-nek, hogy a földrengések nem okoztak károkat a létesítményben. Ugyanakkor
Irán mostanáig még nem csatlakozott
a NAÜ nukleáris biztonságról szóló egyezményéhez
az IAEA Convention on Nuclear Safety-hez.
A 2005. elején Oroszországgal aláírt megállapodás biztosítja a friss üzemanyag-ellátást és a kiégett üzemanyag visszaszállítását a létesítmény teljes üzemidejére. Nem teljesen szokványos a szerződés, hiszen Irán pénzt kér a kiégett üzemanyag elszállításáért cserébe, de mivel ezek a kiégett kazetták kiváló alapanyagul szolgálhatnak nukleáris fegyverek kifejlesztéséhez, végül a megállapodást így is megkötötték. Ergo
Iránnak nincs valódi indoka a helyi urándúsítási kapacitások és technológiák bevezetésére és fenntartására,
legalábbis nem a nukleáris energia békés célú felhasználására. Már csak azért sem, mert az együttműködés a két ország között a jelenlegi orosz-ukrán konfliktussal terhelt időszakban nemhogy romlott volna, hanem kifejezetten magasabb szintre lépett. Míg korábban Irán – a forradalom utáni időkben – jelentős fegyverfelvásárlója volt a Szovjetuniónak, majd Oroszországnak, most épp Irán exportál eszközöket és technológiát Oroszországnak a háborúhoz. Nem időszerű tehát annak a veszélyével számolni, hogy Oroszország nem szállít tovább fűtőelemeket Iránnak.
A dúsítási program mégis folytatódik, melynek eredményeként bejelentették, hogy már 60%-os dúsítottsági szintet értek el. Az ezek során felhalmozott nagy dúsított hasadóanyag-készlet és más, be nem jelentett nukleáris anyagok miatt biztosítéki vizsgálatok kezdődtek Iránnal szemben.
Amíg a 90 %-os dúsítást (mint vörös vonal) nem érik el,
addig él a remény a kérdés békés rendezésére,
utána azonban szinte biztosan megváltozik a hozzáállás mind az Egyesült Államok, mind partnerei, vagy akár Izrael részéről.
A még az Obama-adminisztráció idejében – az USA mellett Franciaország, Németország és az Egyesült Királyság részvételével Iránnal – megkötött közös átfogó cselekvési terv elakadt, mert az USA 2018-ban kilépett ebből. (Joint Comprehensive Plan of Action – JCPOA, melynek célja Irán békés atomenergia-felhasználásának szavatolása volt) Noha abban mindenki egyetért, hogy ez a megállapodás a legjobb esély arra, hogy megakadályozzák Irán atomfegyver fejlesztési terveit, a tárgyalások most sem léptek előre. Mindkét oldal a másikat vádolja a megegyezés megszegésével, a bizalom rendkívül alacsony szinten áll a felek között. Joe Biden elnök egyenesen olyan megjegyzéseket ejtett el, hogy „a 2015-ös atomalku (JCPOA) halott”. Bár
katonai lépések sem zárhatók ki,
de kiszámíthatatlan következményei miatt egyelőre ettől mindenki ódzkodik, és továbbra is törekednek a diplomáciai úton történő rendezésre. (Izrael már korábban, az iraki Osiraq-i létesítmény támadásával bebizonyította, hogy nem fél magához ragadni a kezdeményezést). Mindeközben a tárgyalások ellenzői mind az iráni rezsim elleni tiltakozások elnyomása, mind az orosz-iráni katonai együttműködés okán azt vetik az elnök szemére, hogy miért tárgyal(na) egy „korrupt és brutális rezsimmel”
Eközben kirajzolódni látszik egy új, erősödő „keleti tengely” (Kína, Irán, Oroszország és India), mely hosszabb távon akár az USA csendes-óceáni hegemóniáját is veszélyeztetheti, befolyásolhatja Tajvan sorsát, és a térség teljes egészére komoly geopolitikai hatással lehet.
Nyilván az USA (és az AUKUS „ellentengely” további tagjai, Egyesült Királyság és Ausztrália) ebben a szövetségben, nem látja kitörő örömmel Irán megjelenését. Irán fegyverkezésének fokozódását, technológiájának fejlődését tapasztalva, a tárgyalóasztalnál komoly tétre megy a „játék”. Nem csoda hát, hogy az Egyesült Államok az elmúlt hónapokban további szankciókat vezetett be Iránnal szemben, a petrolkémiai export, az „emberi jogok” és az Oroszországnak történő drónszállítások miatt.
Jól láthatóan
Irán új, hangsúlyosabb pozíciót kíván elfoglalni
a Közel-Keleten és a világban.
A jelek szerint e szándékát
nukleáris fegyverarzenállal akarja nyomatékosítani.
