Szele Tamás: A Putyin-krízis forgatókönyvei

Most, hogy lezajlott az oroszországi elnökválasztás – jelentkezzen, akit meglepett az eredmény, hiszen előre ismert volt a Meduza információi alapján, melyeket az Elnöki Adminisztrációból szivárogtattak ki, még a százalékos arány sem különbözik nagyon a célkitűzéstől – a világ hallgat és nem tudja, mit kezdjen a kialakult helyzettel.

Az nyilvánvaló, hogy ez nem volt választás, ez egy pótcselekvés volt a demokrácia látszatának fenntartására és a jelenlegi rendszer legitimálására, ami ellen sok orosz állampolgár meglehetősen aktívan tiltakozott is, holott mindannyian tudták: semmi esélyük az előre eldöntött eredmény megváltoztatására. De mégis festéket öntöttek a szavazóurnákba, Molotov-koktélokat dobtak a szavazóköri épületekre, vasárnap délben pedig tíz- ha nem százezrek jelentek meg egyszerre az összes szavazóhelyiségben, hogy ha egyébbel nem is, de puszta tömegükkel és érvénytelenül leadott szavazataikkal legalább túlterheljék a rendszert. Miért tették, ha biztosak lehettek az eredményben?

Azért, mert 2022 óta sehol és semmilyen módon nincs alkalmuk politikai véleményük kifejezésére. Minden csoportosulás tilos, egyes kivételekkel, például templomban azért csoportosulhatnak, vagy kormánypárti rendezvényeken, esetleg a katonai toborzóirodákban vagy sporteseményeken, de ezekben a terekben nincs lehetőség a véleményük kinyilvánítására. Viszont sok ott a rendőr, a Roszgvargyija-alakulat és ha baj van, megjelenhet az OMON is. Most legalább kimutathatták, mit gondolnak a rendszerről, ha nem is lett belőle forradalom – de a tiltakozók is pontosan tudták, hogy nem győzhetnek.

Elég keserű lehet a helyzet egy olyan országban, ahol egy nagy létszámú embercsoport számára még esélytelenül tiltakozni is vállalhatóbb, mint elfogadni az állam rendjét és ideológiáját – jóllehet Putyinnak nincs ideológiája, teljesen pragmatista, az elveket alárendeli a pillanatnyi céloknak, a pillanatnyi cél pedig nála mindig a hatalom megtartása és a rendszer fenntartása.

Tulajdonképpen az Ukrajna elleni teljes körű invázió mögött is ez állhat, ugyanis a gazdaság már korábban döcögni kezdett – a Gazprom minden bevétele és áremelése dacára – és a két évvel ezelőtti, a mostaninál aránytalanul szabadabb és élhetőbb orosz társadalom már morgolódni kezdett, jól jött ez a nacionalista-imperialista affér az elégedetlen hangok elfojtására, a nagyorosz (vagy ellenkezőleg: szovjet revíziós) ideológiát vallók elcsábítására, persze a hadizsákmány sem jött volna rosszul, ráadásul illett az „orosz földek összegyűjtésének” eredetileg teljesen cári (Nagy Pétertől származó) nagyhatalmi jelszavához. Látszott is, ahogy utólag gyártották a „denácifikálás” ideológiáját a támadáshoz, mondjuk ha a szélsőjobboldal ellen akartak volna küzdeni, nyugodtan elkezdhették volna Moszkvában is. Lett volna ellenfél, épp elég.

Rendben van, az világos, hogy most Putyinnak – így az orosz vezetésnek – valójában semmiféle ideológiája nincs a primitív, klerikális nacionalizmuson kívül, mondjuk a legtöbb cárnak sem volt, kibírták nélküle. De tegyük fel a kérdést: mi lesz holnap? Meddig lehet ezt az óriási birodalmat minden alapeszme vagy cél nélkül kormányozni, sőt, egyáltalán fenntartani? Több forgatókönyv is elképzelhető, vegyük őket sorra.

1. Nem történik a világon semmi. A kormány összes tagja a helyén marad, az orosz gazdaság tartja a jelenlegi, csökkenő kényszerpályát, ami nem jelent államcsődöt, ellenben állandó, közepes mértékű válságot és erősödő inflációt jelent, a háború váltakozó sikerrel és komoly emberveszteségekkel folytatódik, a kultúra helyzete tovább romlik: ez új cárizmushoz vezet rövid távon, hosszú távon viszont mindenképpen erőszakos véget kell érjen, hiszen ezek monoton folyamatok, amiket csak a rendszer reformjával vagy leváltásával lehetne megváltoztatni. A töréspont akkorra várható, amikor az inflációs ráta eléri azt a szintet, hogy az átlagbérből már nem lehet megélni.
2. Személyi változások zajlanak le a meglehetősen népes orosz vezetésen belül. Ennek már vannak előjelei, Kirijenko például már régóta vágyik arra, hogy máshol, egy kevésbé problémás és anyagilag jövedelmezőbb pozícióban dolgozhasson: azaz miniszterelnökként, miniszterelnök-helyettesként vagy egy nagy állami vállalat vezetőjeként, mint korábban. Valószínű, hogy álma az elnökválasztás után valóra válik. Ugyanakkor Misusztyin miniszterelnöknek pedig kezd kifelé állni a szekere rúdja a kormányból: több látványos kudarcon van túl, és bár nem öreg ember (58 éves), neki feljebb már nem vezet út, csak lejjebb. Elképzelhető tehát, hogy Kirijenko megkapja az ő helyét, de ki jön Kirijenko helyére? Talán, de csak talán saját embere, Szergej Novikov, a közprojektek osztályának vezetője, így Kirijenko megőrzi eredeti befolyását és sokkal nyugodtabb körülmények között gyarapodhat. Az is hírlik, hogy Lavrov nyugdíjaztatását fogja kérni, az ő helyére nagyon nehéz lesz megfelelő embert találni, a Duma-elnök Vologyin székére is kacsintgat Valentyina Matvijenko, a Föderációs Tanács elnöke és a nagy állami vagy félállami vállalatok vezetősége is lecserélhető szükség és igény esetén. Ez eléggé komoly következményekkel fog járni, ugyanis a vezetőség tagjai közül már most sem ért senki ahhoz, amivel foglalkozik, de legalább némi gyakorlatot szerzett, egy ilyen körkörös személycserével a szakértelem hiánya csak fokozódna. Lavrov utódján nyugodna a legnagyobb felelősség, ugyanis felelős lenne a teljes orosz külpolitikáért, ami most is egy csődtömegnek mondható, de sokat lehet még rajta rontani. Ez a verzió egyszerűen csak közelebb hozza a vezetés és a gazdaság válságát, megnöveli az inflációt és lerövidíti a törésponthoz való elérkezést.
3. Akár lesz változás a vezetőségen belül, akár nem, Putyin átlátja a veszélyeket, és előre menekül: mivel az orosz társadalom erősen válságközeli állapotban van, azért, hogy fenntartsa az ő szempontjából kívánatos hadiállapotot és hadigazdaságot, újabb katonai vállalkozásba kezd. Ennek legvalószínűbb célpontja ez idő szerint a nehezen megközelíthető Transznisztria „megoltalmazása” érdekében Moldova (bár azt is csak egy nagyon vakmerő és esélytelen katonai vállalkozás útján érhetné el, Ukrajnán keresztül) és Románia. Ennek a hadjáratnak katonai szempontból nem lenne realitása, de politikai jelentősége lehetne, és az orosz kormánysajtóban már most olyan moldovai- és románellenes hangok hallatszanak (Medvegyev például azt írta, hogy „a román nem egy nemzet, hanem egy életforma”, Zaharova külügyi szóvivő ezt még tódította is), amelyek ezt a lépést látszanak előkészíteni. Azt se feledjük, hogy az Európai Parlament csütörtökön elfogadott egy állásfoglalást, amelyben felszólította Oroszországot, hogy adja vissza Romániának az 1916-ban kisajátított nemzeti kincseit. Körülbelül 91 tonna aranyról, műkincsekről, ékszerekről és levéltári anyagokról van szó, amit az akkori román kormány Bukarest megszállása elől átmenetileg Moszkvába menekített, mintegy megőrzésre. Aztán Lenin egyszerűen megtartotta, valószínűleg el is költötte az utolsó lejig. Ez is mérgesíti az orosz–román–moldovai viszonyt, szóval ha csak egy kilométer közös határa lenne Moldovának vagy Romániának az Oroszországi Föderációval, már jogos lenne, ha fegyverkeznének, de így sem jogtalan, ha felkészülnek egy támadásra. Mivel pedig Transznisztria időközben valóban „oltalmat” kért Moszkvától, jelentsen ez bármit is, a konfliktushoz a földrajzi lehetőségeken kívül minden adott. Ez természetesen háborúhoz vezetne a NATO-val, hiszen Románia tagja ennek a katonai szövetségnek, ami további, egészen ijesztő lehetőségeket vet fel – minden attól függ, Putyin mennyire kétségbeesetten ragaszkodik az állandó hadiállapothoz és képes-e áttörni Odessza elfoglalásával Transznisztriáig. Valószínűleg nem, ez katonai képtelenség volna. De az állandó feszültség fenntartása is lehet politikai eszköz a kezében.
4. A fenti okokból ugyan, de Oroszország nem Moldovát és Romániát támadja meg, hanem a Baltikumot. Ez azonnali háborút jelent a NATO-val, viszont földrajzilag sokkal könnyebben megoldható. A támadás valószínűleg a harmadik világháború azonnali kitörésével járna. Remélhetőleg ezzel a Kreml is tisztában van, de, mint az előbbi esetben: minden attól függ, mennyire lesz kétségbeejtő a közeljövőben az orosz belpolitikai és gazdasági helyzet.

Sok egyéb lehetőség nincs: gyorsabb vagy lassabb összeomlás, illetve hideg vagy forró háború a menü, ugyanis a jelenlegi orosz rendszer fenntartása csak így lenne megoldható – és így sem tartana örökké.

Putyin csalással elért győzelme tehát nem csak az Oroszországi Föderációt hozta reménytelen helyzetbe, hanem magát a világot is. Változtatni a helyzeten talán csak egy gyors orosz rendszerváltással lehetne, azonnali fegyverletétellel Ukrajnában, a megszállt területek visszaadásával (a Krímmel együtt) és béketárgyalásokkal – de jelenleg ez a lehető legvalószínűtlenebb forgatókönyv.

Röviden: az Oroszországi Föderáció helyzete által okozott krízisre jelenleg nincs jó megoldás. A krízis kiváltója pedig Putyin elnök. Ezt a jövőben sem szabad elfelejteni.