Table of Contents
Sokféle elmélet létezik arról, milyen lesz a közeljövő hadviselése. Van, aki mindent elpusztító drónrajokat képzel maga elé, melyeket mesterséges intelligencia irányít, mások kisebb vagy nagyobb nukleáris csapásoktól tartanak, de a legborzalmasabb víziót Brian M. Michelson nyugalmazott ezredes tárja elénk a CEPA (Európai Politikai Elemzések Központja) honlapján*. Ez ugyanis arról szól, hogyan lehet befolyásolni a hadsereg és a szolgálatok állományát.
A mesterséges intelligencia gyors fejlődése és a hatalmas mennyiségű személyes adat lehetővé teszi a hiperperszonalizált hadviselés új korszakát, ahol az ellenfelek célzott digitális támadásokat és pszichológiai műveleteket hajthatnak végre az egyes szolgálati személyek, családtagjaik és barátaik ellen.
A fegyverként használt adatok jelentik az új muníciót a hiperperszonalizált hadviselés eljövendő korszakában. Az egyénekre vonatkozó hatalmas mennyiségű információ összegyűjtésének, feldolgozásának és fegyverként való felhasználásának képessége már most is valóság, és minden egyes kattintással, lájkolással, vásárlással és online tranzakcióval lehetőségünk van arra, hogy bővítsük az ellenfél rólunk szóló információit. A mesterséges intelligencia (MI) algoritmusainak tökéletesedése a hatalmas adatmennyiségből táplálkozva lehetővé teszi majd az állami és nem állami ellenfelek számára, hogy korábban nem látott mértékben testre szabják a nagyszabású digitális műveleteket.
Bár ennek a jelenségnek számos váratlan következménye lesz, két tendenciát érdemes különösen közelről figyelni: az ellenfelek növekvő képességét arra, hogy nagymértékben személyre szabott digitális támadásokat alkalmazzanak a katonák, családtagjaik és barátaik ellen, valamint az ellenfelek képességét arra, hogy nagyszabású pszichológiai hadviselést folytassanak az egyén szintjén.
A nagy jelentőségű katonai vezetők célba vétele már régóta bevett gyakorlat a háborúban. Az 1943-ban Pápua Új-Guineában Yamamoto admirális, a japán egyesített flotta főparancsnoka ellen Pápua Új-Guineában végrehajtott precíziós csapástól kezdve az iráni Quds Erők vezetőjének, Qasem Soleimani tábornoknak a bagdadi nemzetközi repülőtéren 2020-ban végrehajtott meggyilkolásáig az egyének elleni szándékos merényletek jelentős hatást gyakoroltak a katonai konfliktusokra. Míg a korábbi műveletek végrehajtása jelentős időt, energiát és erőforrásokat igényelt, a legjelentősebb korlátozó tényezők egyike gyakran az egyénekre vonatkozó pontos hírszerzési információk mennyisége volt.
Most azonban olyan korban élünk, amelyben bőséges információ áll rendelkezésünkre, amelyet gyorsan hírszerzési adatokká lehet alakítani. A mobiltelefonok mindenütt jelen vannak, még a harci zónákban is, amint azt az ukrajnai orosz invázió során láthattuk. Kevésbé nyilvánvaló, hogy békeidőben milyen hatalmas mennyiségű adat keletkezik a szolgálatok tagjairól és a szolgálatok tagjai által.
A kereskedelmi forgalomban kapható adatok, a kormányzati, kereskedelmi és egészségügyi oldalak számos és tömeges feltörése, a közösségi média, a katonai kedvezményes regisztrációk, a nyilvánosan elérhető fényképeken az arcfelismerés alkalmazása, Alexa, Siri, a GPS-követés és más források mind-mind óriási és kényes adathalmazt kínálnak a katonákról, és ezen keresztül a családjukról és barátaikról.
Ezen adatok elemzése az egyre hatékonyabb mesterséges intelligenciaprogramok által képes lesz arra, hogy a katonai közösség egészéről használható információkat állítson elő. Ez a hírszerzés valószínűleg nem csak tényszerű adatokat, hanem egyre pontosabb pszichológiai profilokat is tartalmaz majd, a megfelelő sebezhetőségekkel együtt. Az alacsonyabb rangú állomány tagjai, családtagjaik, és ezen keresztül barátaik is hamarosan egy jövőbeli konfliktus digitális célkeresztjében találhatják magukat.
Bár az ezekről az egyénekről szóló hírszerzési fájlok nem feltétlenül vezetnek halálos kimenetelű eseményekhez, felhasználhatók a katonai közösség pénzügyi, szociális és mentális egészsége elleni bomlasztó támadásokhoz. Az ilyen típusú támadások nem csak egy konfliktus során, hanem azt megelőzően is befolyásolnák a hadsereg hatékonyságát.
A múlt századi és a mostani egyéni támadások közötti fontos különbség az idő és a költségek kérdése. Mind a Yamamoto-, mind a Soleimani-támadás kitervelése szigorú előkészítéssel, hosszabb tervezési idővel és több ezer órányi munkával járt, mielőtt a csapást végrehajtották volna.
A jelenlegi erőforrások ezredmásodpercek alatt és gyakorlatilag költségmentesen képesek automatizált digitális támadást végrehajtani, ami megkönnyíti és jövedelmezőbbé teszi az ilyen típusú támadások méretarányos végrehajtását. Bár még nem terjedt el széles körben, képzeljük el, hogyan nézhetnek ki ezek a támadások a szolgálatok tagjai, családtagjaik és barátaik ellen.
A személyes zavarok valószínűleg a katonák személyes pénzügyeinek, társadalmi hálózatainak, karrierlehetőségének és más olyan területeknek a károsodását jelentenék, amelyek maximalizálnák a személyes stressz- és fájdalomszintjüket, és ezáltal csökkentenék a munkájuk hatékonyságát. A pénzügyi számlákhoz való hozzáférés elvesztése és az ebből eredő pénzügyek özöne, a valós és online „barátok” elvesztése a beültetett sértő hozzászólások és a deepfake üzenetek miatt, valamint a katonák ellen mesterségesen létrehozott, helytelen magatartással kapcsolatos vádaskodások mind jelentős operatív hatással járnak. A kötelességszegéssel kapcsolatos vádak különösen veszélyesek lehetnek, mivel biztonsági kockázatként jelölhetnek meg egy személyt.
A családtagok elleni támadások lehetnek a legpusztítóbbak, és a fent említett különböző formákat ölthetik. Az elmúlt évszázadban az Egyesült Államoknak megvolt az a luxusa, hogy a tengerentúlon úgy harcolhatott, hogy a katonacsaládok nem forogtak veszélyben. A legtöbb nyugati nemzetnek kizárólag önkéntes haderői vannak, és a tudat, hogy a családokat támadás érheti, bénító erkölcsi csapást jelentene a hadsereg tagjaira és a további szolgálatra való hajlandóságukra. A barátok elleni támadások valószínűleg vagy arra irányulnának, hogy a közösségi média és a személyes elektronikus levelezés manipulálásával elidegenítsék őket, vagy arra, hogy kifejezzék a hadműveletek hiábavalóságát.
Akárhogy is, a társadalmi státusz és a barátság vélt elvesztése negatív hatással lenne a szolgálat vagy a hadsereg tagjára a nagy stressz időszakában. Még ha a leírt problémákról be is bizonyosodik, hogy mind hamisak, és végül megoldódnak, mindegyikhez időre és energiára lesz szükség, ami szűkös lesz. Fel kell tennünk magunknak a kérdést, hogy miért ne törekedne egy ellenfél erre a képességre?
A második terület, amelyet alaposan meg kell figyelni, arra vonatkozik, hogy az ellenfelek hogyan használhatják a pszichológiai hadviselést egyéni szinten a katonai műveletek civil támogatásának aláásására. A nyugati nemzetek a posztmodern világnézet terjedése idején az igazság és az erkölcs relativista megközelítése felé sodródtak.
Ez könnyű lehetőséget teremt mind az erkölcsi egyenértékűséggel, mind a démonizálással kapcsolatos érveknek, amelyeket mind az elszigetelődő, mind pedig az intervencionista frakciók felhasználhatnak. Ha mindezt összekapcsoljuk a személyre szabott üzenetküldéssel, amely mind a mértéket, mind az egyén pszichológiai előítéleteit figyelembe véve történik, az eredmény egy egyre zavarosabb és szennyezettebb információs környezet lesz.
Ebben a környezetben egy ország elszigetelődő frakciója a leghasznosabb az ellenfél számára. Elegendő és célzott akciókkal a kiválasztott egyének ellen, könnyebbé válik egy társadalom számára, hogy feltegye a kérdést: „Miért veszünk részt ebben a konfliktusban, ha a mi kormányunk ugyanolyan rossz/gonosz/hibás, mint a másik? Miért kellene folytatni ezt a konfliktust?”
Bár ezek jogos kérdések, mi van akkor, ha egy nemzet jogos konfliktusban van, mert meg kell védenie állampolgárait, területét vagy érdekeit, és ezt a nyugati Jus in Bello (igazságos háború) hagyomány keretein belül teszi? Ha egy ellenfél az izolacionista érzelmek szításával kárt okozhat, megtörheti vagy egyszerűen csökkentheti ellenfele civil támogatottságát, hogy stratégiai előnyre tegyen szert, miért ne törekedne erre a képességre?
Miközben egy lehetőségekkel és kockázatokkal teli jövőbe lépünk, nincsenek könnyű megoldások. Néhány kezdeti lépés azonban rendelkezésre áll a kezdéshez. Először is, el kell fogadnunk, hogy a jövőbeli konfliktusok pszichológiai párbajok lesznek, amelyekben egyre hatékonyabb és kifinomultabb digitális eszközökkel fognak harcolni.
Másodszor, felvilágosíthatjuk és tájékoztathatjuk a katonákat és családtagjaikat arról a nagyon is valós lehetőségről, hogy az elkövetkező konfliktusokban ők lesznek az elsődleges célpontok. Ezután tartozunk nekik, hogy kifejlesztjük azokat az eszközöket és infrastruktúrát, amelyekre szükségük lesz ahhoz, hogy gyorsan meg tudjanak birkózni ezekkel a támadásokkal.
Végezetül a felsővezetőknek proaktívan kell elmagyarázniuk a konfliktusok erkölcsi természetét, amelyekkel szembe kell néznünk, és azt, hogy mire számíthatunk ellenfeleinktől az információs hadviselés terén. Míg mi fogékonyak vagyunk a fenti problémákra, ugyanúgy a jövőbeli ellenfeleink is azok. A kérdés az, hogy ki fogja ezeket a képességeket jobban használni?
Egyelőre tehát a legfontosabb eszköz – a fentiek alapján – a Google felhasználóinak adatbázisa. Aki azt birtokolja (és fel is tudja használni), az uralkodik a bolygón. Hasznosak még a különböző közösségi oldalak is, épp ezért kell nagyon óvatosnak lenni a használatuk közben.
A mai számítógép-felhasználó abban hasonlít a marionett-bábura, hogy mindketten egy drót végén vannak és annak a másik végéről próbálják őket mozgatni.
*Data as Ammunition: Hyper-Personalized Warfare in the Digital Age
