Table of Contents
Volodimir Iscsenko figyelemreméltó kijevi társadalomtudós, ami abból is tudható, hogy rendszeresen kifejti igen határozott nézeteit a világsajtó kisebb és nagyobb orgánumaiban, a New Left Review-tól a Guardianig, bár igen nagy gondban volna az Úristen, ha hirtelenjében olyan világot kéne teremtenie, ami Iscsenkónak tökéletesen megfelel.
Iscsenko élesen – és balról – kritizálja az egész jelenlegi emberi társadalmat, ami persze nem baj, de őt olvasva meg-megáll az ember, és felteszi a kérdést magának „és akkor hogy lenne jó, ha így rossz?”, hiszen a szerző óhajai alapján nem általános jólét következne, hanem egyszerűen helyet cserélnének a társadalmi szempontból nyertes és vesztes rétegek. Az benne a legszebb, hogy ő ugyanezzel vádolja nem csak bírálóit, hanem méltatóit is, tehát végtelen viták kiindulópontja lehet egyik-másik írása. Itt van rögtön a legutóbbi*, mely „Ukrán hangok?” címmel jelent meg a New Left Review hasábjain.
Nem lehet egyértelműen sem cáfolni, sem támogatni Iscsenko szempontjait, de hogy sajátosak, az kétségtelen. Az eszmefuttatás tulajdonképpen Ukrajna dekolonizációjáról szól, tehát a megszabadulástól a szovjet és orosz múlttól, ami már eddig is sok nézeteltérést váltott ki, politikai oldal és világnézet függvényében, elsősorban kulturális téren. Az érthető, hogy a történtek után Ukrajnában valószínűleg legalább száz évig nem rajonganak majd semmiért sem, ami orosz. De vajon kimetszhető az ukrán kultúrából az orosz hatás?
Van, aki szerint igen, van aki szerint nem. Hatalmas nemzetközi felzúdulást váltott ki Puskin egy-két szobrának eltávolítása (bár olyan eset is előfordult Nyugat-Ukrajnában a háború elején, hogy a szobordöntésre készülőket az SBU egyszerűen hazaküldte, mondván, hogy ennek semmi értelme nem volna). Igen, csakhogy Puskin védelmezői lehet, hogy olvasták az Anyegint, de megfeledkeznek a költő „Oroszország rágalmazóihoz” című verséről, ami bizony erősen orosz nacionalista szellemben fenyegeti gyakorlatilag egész Európát. A megoldás nyilván az volna, hogy mindenki olvasson el mindent, és aztán döntse el, mit szeret, mit nem, esetleg rá lehetne vésni a Puskin-szobrokra, hogy „Ezt az Anyeginért kapta, nem a többi verséért”.
Hasonló, de teljes félreértésből kiinduló és majdnem nevetségbe fulladó „botrány” volt az, amikor híre jött, hogy állítólag az Ukrán Írószövetség kérésére bezárják a kijevi Bulgakov-múzeumot.** Aztán kiderült, hogy szó sincs erről, még a szándék is csak az írószövetségi elnök fejében fogalmazódott meg, sehol máshol, aki rosszul értelmezte a lojalitás fogalmát és így akart egy kis plusz dotációhoz jutni. A kulturális miniszter elutasította a kérelmet és kész. Az ukrán közkönyvtárakból viszont valóban eltávolították pár, elsősorban szovjet író műveit – egyébként nem mindenhol tették, ugyanis senki sem foglalkozott komolyan a dologgal – szóval Iscsenkónak abban nagyon igaza van, hogy ezzel a kérdéssel igenis foglalkozni kell, és nem csak kulturális, hanem társadalmi szempontból is.
De lássuk, ő hogy veti fel a dolgot? Hát nem Puskint vagy Bulgakovot félti.
„Az utóbbi időben sokat beszéltek Ukrajna „dekolonizációjáról”. Ezt gyakran úgy értelmezik, hogy az ukrán közszférát és az oktatási rendszert megszabadítják az orosz kultúrától és nyelvtől. A radikálisabb, nyugaton is megtalálható dekolonizátorok azt szeretnék, ha az Orosz Föderáció több kisebb államra bomlana szét – hogy befejeződjön a birodalmi Oroszország összeomlásának folyamata, amely 1917-ben kezdődött és nem fejeződött be 1991-ben, a Szovjetunió felbomlásával. Az egyetemi kontextusban ez azt is jelentheti, hogy „dekolonizálják” a társadalom- és bölcsészettudományok gondolkodását, amelyeknek az egész posztszovjet térséghez való hozzáállását úgy látják, hogy az orosz kulturális imperializmus hosszú távú formája áthatotta és eltorzította.”
Sűrű egy bekezdés, és még csak az első. Oroszország széthullásáról annyit, hogy ez az államszövetség egy darabban nagyon veszélyes, sok darabban pedig még veszélyesebb lenne, mármint a külvilág és elsősorban szomszédai számára, de ezt külső behatással amúgy sem lehetne kikényszeríteni: túl nagy bármiféle megszálláshoz, feldaraboláshoz, egyes részei szeretnének önállóak lenni (például csoda lenne, ha a most még hiperlojális Ramzan Kadirov Putyin halála vagy trónfosztása után ne próbálkozna meg az önálló Csecsenföld létrehozásával), más részek ragaszkodnak Moszkvához, de azért bármiféle átalakulásról is legyen szó, azt az oroszok nélkül lehetetlen kivitelezni. Szóval: majd csak eldől, mit akarnak, ne más mondja meg nekik. Ami a társadalom- és bölcsészettudományok „dekolonizációját” illeti, kérdés, mit találnak bennük torznak és mit nem: központi szempontok alapján ez nem dönthető el, ennek sem volna jó vége.
„Amikor a modern történelem legnagyobb dekolonizációs hulláma a második világháború után zajlott, a hangsúly más volt. Akkoriban a dekolonizáció nemcsak az európai birodalmak megdöntését jelentette, hanem – ami döntő fontosságú – új, fejlődésorientált államok építését a volt gyarmati országokban, erős állami szektorral és államosított iparágakkal, amelyek importhelyettesítő programokkal pótolták a gyarmati gazdaság egyensúlyhiányát. Az ilyen stratégiák ellentmondásait és kudarcait nagyjából marxi módon, az alulfejlettség, az adósságfüggőség és a világrendszer-elemzés elméleteiben vizsgálták. Ma a „dekolonizációt” javasolják Ukrajna és Oroszország számára egy olyan kontextusban, amelyben a neoliberalizmus átvette az állami fejlesztési politikák helyét, és a posztstrukturalista „posztkoloniális tanulmányok” kiszorították a neoimperialista függőség elméleteit. A nemzeti felszabadítást már nem úgy értelmezik, mint ami elválaszthatatlanul kapcsolódik a társadalmi forradalomhoz, amely megkérdőjelezi a kapitalizmus és az imperializmus alapjait. Ehelyett a Majdan-típusú „hiányos forradalmak” kontextusában történik, amelyek sem a liberális demokrácia megszilárdítását, sem a korrupció felszámolását nem érik el. Ha sikerül is megdönteni a tekintélyelvű rezsimeket és „felhatalmazni” a civil társadalom NGO-képviselőit, akkor is hajlamosak arra, hogy gyengítsék a közszférát, növeljék a bűnözési rátát, a társadalmi egyenlőtlenségeket és az etnikai feszültségeket.”
Hajjaj. Akkor magyarázzuk meg, „mire gondolt a költő”. Iscsenko itt azt mondja, hogy az eddig ismert modellek nem alkalmazhatóak a mostani helyzetben, ami igaz is, csakhogy nem egészen így. Az világos, hogy Oroszország és Ukrajna viszonya össze sem hasonlítható a Brit Birodalom és mondjuk India viszonyával, de a különbség mégsem az elemzés elméleti megközelítésében rejlik, hanem abban, hogy a két helyzet tökéletesen és majdnem minden szempontból eltérő. Itt találkozunk a szerző alapvető hibájával: mindent antikapitalista és antiimperialista szempontból néz, ami nyilván oda vezet, hogy a világ egyetlen forradalma sem tetszene neki, hiszen egyik sem valósította meg azt a kommunista államot, amelynek létrehozása az emberi történelem folyamán mindezidáig elmaradt. Nem, a Nagy Októberi sem azt hozta létre. Csak... biztos, hogy most a társadalmi forradalom idejét éljük?
Biztos, hogy nem. 1917 analógiája – hogy ugyanis akkor is háború volt, mégpedig világháború – sántít, mert nem álltak ellenséges hadak és flották Szentpétervár előtt, nem dörögtek ágyúk Moszkva határában. A háborúnak döntő hatása volt a cári rendszer bukására, csakhogy az még az év februárjában történt, az októberi események már az Ideiglenes Kormányt döntötték meg. Szóval, Iscsenko itt valami olyasmit mond, hogy „ha már ez a helyzet, csináljuk meg egy füst alatt a társadalmi forradalmat is, itt az alkalom” – bár ennek megint lehetne nagyon rossz vége is.
„Nem meglepő tehát, hogy az Ukrajna „dekolonizációjáról” szóló beszédek oly sokat szólnak a szimbólumokról és az identitásról, és oly keveset a társadalmi átalakulásról. Ha az ukrán állam védelme a tét, akkor milyen államról van szó? Eddig Ukrajna „dekolonizációja” nem erőteljesebb állami beavatkozó gazdaságpolitikát eredményezett, hanem szinte pontosan az ellenkezőjét. Paradox módon, a háború objektív kényszerei ellenére Ukrajna privatizációkat hajt végre, csökkenti az adókat, eltörli a védő munkaügyi jogszabályokat, és előnyben részesíti az „átlátható” nemzetközi vállalatokat a „korrupt” hazai cégekkel szemben.”
Nagyon tetszik erőltetni azt az állami beavatkozó gazdaságpolitikát olyan időkben, amikor még a költségvetés is bizonytalan és nagyban függ a harctéri és világpolitikai helyzettől. Pillanatnyilag nem az a fontos, hogy a tisztes hazai ipar gyártsa mondjuk a lőszert vagy a villanykörtét, hanem az, hogy egyáltalán legyen. Hogy ennek hátrányos következményei lesznek a tisztes hazai iparra nézve? Igen valószínű, utólag majd ezt rendezni kell. De nem most.
„A háború utáni újjáépítésre vonatkozó tervek nem egy erősebb szuverén állam felépítésének programjaként, hanem egy külföldi befektetőknek szóló start-up pályázatként olvashatók; legalábbis ezt a benyomást keltették az ukrán miniszterek a Luganóban megrendezett „Ukrajna helyreállítása” konferencián. Egyesek naivan azt remélik, hogy az orosz invázió óta virágzó, dédelgetett horizontális önkéntességre épülő háborús anarchizmus felváltja majd a már bevált háborús szocializmust.”
Konkrétan a „háborús anarchizmus” pontosan az az egyetlen államforma, amiben Ukrajna világelső volt, ugyanis Nyisztor Mahno találta fel, és egy ideig működött is – sajnos sosem fogjuk megtudni, mivé fejlődött volna, ugyanis a Vörös Hadsereg szétverte a mahnovscsinának még a romjait is. De ha valami része az ukrán nemzeti hagyománynak, az anarchizmus bizony az. Viszont már bocsánat, hogy tetszene elképzelni az újjáépítést külföldi segítség nélkül, netán nemzeti alapon? Hol marad az internacionalizmus?
„Az ukrán „dekolonizáció” tehát arra redukálódik, hogy eltörölnek mindent, ami a kultúrában, az oktatásban és a közszférában az orosz befolyással kapcsolatos. Ezzel szemben felerősíti az ukrán különlegességet artikuláló hangokat. Mindez az e folyamatot ellenzők vagy egyszerűen csak – általában félrevezető módon – „oroszbarátnak” bélyegzettek hangjainak elnyomásával párosul – vagy, mint Zelenszkij 2022. márciusában, tizenegy politikai párt betiltásával.”
Ne feledkezzünk meg arról, hogy az illető pártok Moszkva, sőt, egyenesen a később letartóztatott Beszeda FSZB-tábornok kreatúrái voltak, háborús helyzetben veszélyt jelentettek az állam létére, lehet, hogy nem volt demokratikus a döntés, de a háború nem teadélután. Szerző a továbbiakban finom iróniával elemzi az ukrán társadalom helyzetét általában és jelenleg, állapotát, viszonyait és sajátosságait, megállapítja, hogy Ukrajna „a globális Dél” legészakibb országa (ez is egy mesterséges fogalom, mondhatná azt is, hogy „a globális Nyugat” legkeletibb területe, de nem mondja, mert ezt – Moszkvában mondják), és megpróbálja átlátni a geopolitikai kontextust, melynek során oda jut miszerint:
„A nyugati elitek megpróbálják megmenteni a szétfoszló nemzetközi rendet; az orosz elit megpróbálja felülvizsgálni azt, hogy jobb helyet kapjon egy új rendben. Egyikük sem tudja azonban világosan megmagyarázni, hogy pontosan hogyan nyer az emberiség többi része bármelyik kimenetelből. Így nézhet ki a „multipolaritás” – a nemzeti és civilizációs identitások megsokszorozódása, amelyek egymás ellenében definiáltak, de nélkülöznek minden egyetemes potenciált.”
Nos, pontosan ez az, amire bőven ráér Ukrajna is, meg a világ is. Ellenben igenis van helyes meglátása:
„Az identitáspolitika önpusztító játék. Ha csak „ukránságunk” miatt ismernek el bennünket, az azt jelenti, hogy a következő geopolitikai átrendeződéskor ismét marginalizálódunk. Ahelyett, hogy azt állítanánk, hogy mi vagyunk egy olyan nép „hangja”, amelyet nem képviselhetünk igazán – vagyis nem vonnak minket felelősségre –, arra kellene törekednünk, hogy az emberiség egyetemes problémáihoz való hozzájárulásunk alapján vegyenek figyelembe bennünket az eszkalálódó politikai, gazdasági és környezeti válságokban. Ukrajna és az egész posztszovjet térség alapos ismerete különösen hasznos lehet itt, mivel e válságok néhány legártalmasabb következménye a mi térségünkben nyilvánult meg, a legélesebb és legtragikusabb formában.”
Ezzel nem lehet vitatkozni, bár azzal sem, hogy az évszázados orosz hódoltság káros maradványaival is kezdeni kell valamit. Viszont Iscsenko teljesen lerombolja előző gondolatának az igazságát egy későbbivel:
„Az a felhívás, hogy Ukrajnát a messzemenő globális válság paradigmatikus esetének tekintsük, magának az országnak a teljesen más szemléletét követeli meg. Ez azt jelenti, hogy fel kell hagyni a tipikus posztszovjet teleologikus liberális-modernizációs történettel – amely a „dekolonizáció” álcája alatt egy sokkal alacsonyabb rendű gyarmati pozíció interiorizálását követeli meg tőlünk.”
melyben végső soron azt állítja, hogy az Ukrajnának nyújtott mostani, világméretű támogatás is egy „új gyarmatosítás” kezdete. Kérem, aki nem hagyja, azon nehéz segíteni, különben pedig senki sem akarja „gyarmatosítani” Ukrajnát, Iscsenko aggodalma alaptalan, csak éppen – világnézetéből kifolyólag – eloszlathatatlan is. De lássuk a zárógondolatát.
„Teljes mértékben követelnünk kell a múltunkat, hogy egy jobb jövőt követelhessünk. Az oroszellenes és antikommunista identitáspolitikára redukált, szűkös „dekolonizációs” szándék csak megnehezíti az Ukrajnával kapcsolatos, univerzálisan releváns nézőpont hangoztatását, bármennyire is szimpatizálnának vele az ukránok.”
Ezzel nem oldott meg semmit, ugyanis azt elmondta, hogy nem tetszik neki a dekolonizáció, azt nem, hogyan tetszene. De a teljes írás ismeretében láthatjuk: úgy fogadna el bármit is a világon, ha az társadalmi forradalommal járna. Iscsenko írása nem egyéb, mint egyetlen, igen hosszú „whataboutism”, az az érvelési hiba, amit úgy tudunk összefoglalni, hogy „miért ezzel foglalkozunk, amikor mással kéne”, megengedi a vitát a dekolonizációról, de kizárólag a társadalmi forradalom jegyében.
Bolond egy világ van ilyenkor, háborús időkben: ezen a kérdésen akkor kéne tépelődni, ha eljött a béke. Igen ám, de a béke – optimális esetben – nem hoz még ráadásul forradalmat is, szóval szerzőnk akkor sem lesz elégedett. Pedig most elsősorban a háborút kell megnyerni. Iscsenko forradalmi illúziói a viccbéli Mórickára emlékeztetnek, akinek eltörik a karja, a doktor bácsi begipszeli, Móricka megkérdi:
– Doktor úr, ha meggyógyulok, fogok tudni hegedülni?
– Persze, gond nélkül!
– De jó! Előtte nem tudtam...
Ilyenformán nem érdemes csodát várni. De Iscsenko tudja, mit vár. Mindenesetre az az elvhű megközelítés, amit alkalmaz nagyon kategorikus – de semmi köze a valósághoz. Ukrajna most nemzeti szabadságharcot vív, nem forradalmat. A valóság most a tömeges rakétatámadás Kijev ellen, a bakhmuti vérszivattyú és a kreminnai csapatmozgások. Hogy aztán ebből a valóságból miféle jövő születik, azt viszont még Iscsenko sem tudná megmondani.
De próbálja. És mondja is.
*Volodymyr Ishchenko: Ukrainian Voices?
**Szele Tamás: Bulgakov és a kultúrharc
