Table of Contents
Hogy a tajvani kérdéssel mi lesz, azt korai volna megjósolni, de valószínűleg belátható időn belül semmi: annak ellenére, hogy pillanatnyilag az egész világ dermedten figyeli, mi történik a szigetország körüli vizeken, úgy vélem, hogy fegyveres konfliktusra csak kivételesen szerencsétlen véletlenek sorozata esetén lehet számítani.
Éspedig azért, mert van Kínának elég baja anélkül is. Peking kényszerhelyzetben van, el sem engedheti Tajvant, meg sem hódíthatja, ugyanis míg az első esetben a tulajdon államiságának egyik alapját – az „Egy Kína” elvet – adná fel, a másodikban aránytalanul sokat veszíthetne, kevés és bizonytalan nyereség reményében. Persze, bármikor dönthet úgy, hogy kockáztat. De legyünk kicsit konkrétabbak.
A Kínai Népköztársaság nagyon rossz körülmények között született meg 1949. október elsején. Akkor és ott fontosabbnak tűnt a majdnem fél évszázados polgárháborúból lassan éledező országgal foglalkozni, mint megtámadni a Tajvanra menekülő Csang Kaj-seket, de erre később sem került sor, eleinte mindig közbejött valami – a Nagy Ugrás, a nagy éhínség, a kulturális forradalom, Mao Ce-tung halála, Teng Hsziao-ping paradigmaváltása – de később se erőltették ezt, bár a kínai külpolitikát alapvetően meghatározta harmadik országokkal szemben, hogy azok elismerik-e Tajvant vagy sem. Úgy voltak a szigettel, mint a jóllakott juhászkutya a csontjával: megenni már nem tudja, de ha valaki csak közelíteni mer hozzá, ugat is, harap is. Az az övé, csak most nem használja.
A jó ideje erősen romló amerikai–kínai viszony egyik mérföldköve volt idén márciusban az Anchorage-i csúcstalálkozó, ami majdnem botrányba fulladt, olyan durva kifejezésekkel éltek az egyébként udvariasságukról híres kínaiak, akik provokációnak tekintették, mikor Blinken külügyminiszter megjegyezte:
„Nagyon aggasztanak minket Kína bizonyos cselekedetei, többek közt Hszincsiang, Hongkong és Tajvan kapcsán, illetve az Egyesült Államokat ért kibertámadások és a szövetségeseink gazdasági zsarolása. Kína veszélyezteti a rendalapú globális rendszert és így a világ stabilitását. Az Egyesült Államok meg kívánja vitatni a mély aggodalomra okot adó kínai lépéseket.”
Erre válaszolta nem kicsit agresszív hangnemben Vang Ji külügyminiszter, miszerint:
„Kína azt szeretné, ha az Egyesült Államok elhagyná azon gyakorlatát, hogy önkényesen beleavatkozik Kína belügyeibe. Ez már régi probléma és meg kell változnia. Itt az idő, hogy megváltozzon.”
Ehhez a szintén jelenlévő Jang Csie-csi, a Kínai Kommunista Párt külügyi vezetője annyit tett még hozzá, hogy:
Úgy gondoljuk, az Egyesült Államoknak meg kell változtatnia az imidzsét és fel kell hagynia a saját demokráciájuk exportjával más országokba. Amerikában amerikai demokrácia működik, Kínában pedig kínai demokrácia, nincs joga Amerikának ahhoz, hogy ráerőltesse az ideológiáját más országokra. Az Egyesült Államok úgy tesz, mintha a világ nagy részének érdekeit képviselné, de nem ezt teszi, mert a nyugati világ a világ lakosságának kisebb részét teszi ki.”
Szerencsére egyikük sem rántott kardot, ugyanis itt véget ért a tárgyalások nyilvános része, és elképzelhető, hogy a zárt ajtók mögött már udvariasabban viselkedtek. De annyit elmondhatunk, hogy a Pelosi-féle tajvani látogatás előtt is valahol a fagypont körül tanyázott a két ország közötti viszony, deres volt már, csak még nem fagyott.
Nem volna értelme a Pelosi-látogatás értelmét vagy hasznát mérlegelni, mi most a következményeivel foglalkozunk, kész helyzet előtt állunk. Az első reakciók nagyon érdekesek voltak: Kína megtiltotta a citrusfélék és egyes halak behozatalát a szigetországból, és a természetes homok kivitelét oda.
De miért pont a homokét?
Nagy nemzetközi találgatás indult, hiszen a homokot építkezésen és üvegfúváson kívül leginkább félvezetők, chipek gyártáshoz használják, és tény, hogy Tajvan a mikroelektronikai ipar élmezőnyébe tartozik. A RIA Novosztyi is itt vélte felfedezni a megfejtést, mikor augusztus negyedikén Szergej Szavcsuk falrengető vezércikkben jósolta meg náluk, hogy:
„Az építési homok- és a kvarchomok-import ellátási láncának megszakadása nemcsak a tajvani gazdaságot, hanem az egész globális elektronikai ipart – a játékkonzoloktól a modern rakéták és vadászgépek „agyáig” – mély válságba sodorhatja.”
Falrengetőnek szánta, elhiszem, de inkább csak kulisszahasogatás lett ez, ugyanis elég megnézni a tajvani sajtó reakcióit, hogy láthassuk, ez nem volt egy jelentékeny szankció. A Taiwan News augusztus 3-i írása szerint ugyanis:
„Az importált természetes homok az elmúlt két évben Tajvan hazai keresletének mintegy 0,64%-át, illetve 0,75%-át, azaz 450 000, illetve 540 000 tonnát tett ki. A Bányászati Hivatal szerint 2020-ban és 2021-ben csak 70 000, illetve 170 000 tonna származott Kínából. Az iroda hozzátette, hogy a folyók, patakok és víztározók jobb kotrási munkálatai azt jelentik, hogy Tajvan egyre kevésbé támaszkodik a homokimportra. Idén várhatóan összesen 48,85 millió tonna homokot és kavicsot termelnek ki Tajvanon.”
Akkor viszont mire volt jó ez a tilalom? Valószínűleg csak annyira, amennyire a citrusfélék behozatalának tiltása: hogy a valódi szankciók előtt is történjen valami, Peking „ne veszítse el az arcát”. Aztán pénteken megjöttek a valódi ellenintézkedések is. Ezek (a Xinhua hírügynökség alapján):
A kínai–amerikai hadműveleti parancsnokok megbeszélésének lemondása.
A kínai–amerikai védelmi politikai koordinációs megbeszélések (DPCT) lemondása.
A Kína és az USA közötti katonai tengeri konzultációs megállapodás (MMCA) találkozóinak törlése.
Az illegális bevándorlók hazatelepítésével kapcsolatos kínai–amerikai együttműködés felfüggesztése.
A büntetőügyekben nyújtott jogsegélyre vonatkozó kínai–amerikai együttműködés felfüggesztése.
A nemzetközi bűncselekmények elleni kínai–amerikai együttműködés felfüggesztése.
A kínai–amerikai kábítószer-ellenes együttműködés felfüggesztése.
Az éghajlatváltozásról szóló kínai–amerikai tárgyalások felfüggesztése.
Nos, ezek mind lényegi kérdések, de ha kicsit jobban megnézzük őket, láthatjuk: egy sincs közöttük, aminek lenne komolyabb gazdasági vonzata. Kína haragudni akar, látványosan és hangosan, de – nem ment el az esze, nem adja fel az egyik legkomolyabb piacát. A másik hasonlóan fontos piac az Európai Unió, velünk is bármikor hajlandó kiabálni, de a kereskedelmet megszakítani egyik féllel sem fogja. Az Oroszországi Föderációtól nem kaphat semmi olyant, ami kárpótolhatná a kieső haszonért, sőt. Nagyon kellemetlen már Pekingnek az, hogy Moszkva valósággal házastársaként, első és legfontosabb szövetségeseként kezeli, hiszen valódi segítséget nem akar nyújtani Oroszországnak, maximum a kőolajukat veszi meg igen nyomott áron, de többre nem hajlandó: és közöttük áll a szakadár köztársaságok problémája.
Hogyha ugyanis Peking elismeri a Donyecki és Luhanszki Köztársaságokat szuverén államként, akkor analóg módon a kínai logika szerint elismeri Tajvant is, márpedig akkor a saját identitásával kerül szembe. Mondjuk a DNK és LNK szuverenitása maximum szeptemberig tart, akkor jönnek azok a megrendezett „népszavazások”, amelyek révén felveszik majd őket az Oroszországi Föderációba, de látható, mennyire kínos ez a helyzet Kínának addig is.
És Kínának egyébként is van elég baja. Túl a szőnyeg alá söpörni kívánt nemzetiségi problémákon – amiket eufemizmus így hívni, hiszen tízmilliók életét nyomorítják meg – szembe kell néznie a bedőlő bankjai által okozott gondokkal, az ingatlanpiaci krízissel (csak májusban 41,7 százalékkal csökkentek az eladások az előző évihez képest) a világjárvány okozta gazdasági válsággal és az annak nyomában járó élelmiszer-válsággal, melynek két kezdeti oka a 2018-as sertéspestis és a Jangce 2020-as áradása voltak, ezekhez csatlakozott a pandémia alatt kialakuló műtrágya- és növényvédőszer-hiány, valamint a globális klímaváltozás, de ráadásul drasztikus népességcsökkenés tapasztalható a Középső Birodalomban.
Micsoda? Hát már nincsenek annyian, „mint a kínaiak”? De, pontosan annyian vannak, mindig annyian is lesznek, csak ez a szám meredeken csökken. A South China Morning Post idén január 16-án megjelent írása szerint:
„Anhui tartomány hatóságai egy tavaly szeptemberi hivatalos dokumentumban kijelentették, hogy a helyi termékenységi ráta „szakadékba zuhant”, és 2021-re éves szinten 17,8 százalékos csökkenést várnak. Henan, az ország harmadik legnépesebb tartománya, a tavalyi év első kilenc hónapjában 18,8 százalékos csökkenést mutatott az újszülöttek számában, az újszülöttek betegségszűréseire vonatkozó hivatalos statisztikák szerint. Guiyang város, Guizhou tartomány fővárosa 2021 első 11 hónapjában 41 908 születést regisztrált az állandó lakosok körében, 13,3 százalékkal kevesebbet, mint egy évvel korábban.”
Nem kicsit csökken a születési ráta, hanem nagyon: a születések száma 2021-ben 10,6 millióra csökkent, szemben az egy évvel korábbi 12 millióval vagy a 2019-es 14,65 millióval – a Nemzeti Statisztikai Hivatal hétfőn közölt adatai szerint. Ez még az 1961-es számnál is kevesebb, amikor pedig éhínség volt. Márpedig ez azt jelenti, hogy 18 év múlva meredeken csökken majd a munkavállalók száma.
Odalesz az olcsó munkaerő végeláthatatlannak hitt tömege, oda vele a gazdaság is – különben a kínai túlnépesedés igazból a kulturális forradalomnak volt köszönhető, Mao ugyanis 1963-ban azt mondta: pótolni kell a Nagy Ugrás okozta éhínségben elveszett népességet, tessék szaporodni, sokasodni! Aztán jött a Kulturális Forradalom, hatalmas zűrzavarral, ezzel a sokasodási törvénnyel senki sem törődött, már csak a lecsengése után vette észre Teng Hsziao-ping, hogy baj van, túlnépesedett az ország. 1980-ban a Központi Bizottság egy nyílt levelében be is vezették az egykepolitikát, a „családonként egy gyermek” elvét. (A levelet olvasva meglepő különben, hogy annak becsléseihez képest minden tilalom dacára is háromszáz milliós népességtöbblet mutatkozik manapság – bár már nem sokáig).
Igen, a kínaiak kevesen lesznek majd két évtized múlva, de most még sokan vannak, és ezt az 1,402 milliárd embert naponta legalább kétszer meg kell etetni. Kínában az ország fennállása óta csak az elmúlt mintegy harminc évben nincsenek éhínségek, és ha ezek újból megjelennek, nincs az a Népi Felszabadító Hadsereg és nincs az a digitális rendőrállam, ami az ország élén bírná tartani a mostani kormányzatot – ebben a helyzetben kell politizálnia a kínai kormánynak, egy várhatóan zűrös és talán veszélyes őszi pártkongresszus előtt. Valóságos kötéltáncot jár a magát magabiztosnak és agresszívnak mutató Hszi Csin-ping és környezete.
Ilyen körülmények között tehát megtámadhatja Kína Tajvant, van rá esély?
Ha Vlagyimir Putyin vezetné Kínát, akkor lenne, de a nála milliószor megfontoltabb és ravaszabb Hszi Csin-ping esetében azt kell mondanunk: szó sem lehet róla.
Ha lesz változás Peking politikájában, az csak a pártkongresszus után következhet be.
Izgalmas őszünk lesz, népszavazásokkal, pártkongresszusokkal, tűzfészkekkel.
Akkor kell majd aggodalmaskodni, nem most. Most csak szenvedjünk a kánikulától.
Szele Tamás
