Table of Contents
Egy atomerőművet nyugodtan nevezhetünk bonyolultnak és veszélyesnek egyaránt. Éppen ezért szükséges a teljes életciklusa alatt a megfelelő felkészültség és körültekintés. De vajon biztosítható-e ez a körültekintés egy háború kellős közepén? Mert igény az volna rá…
Helyzetkép
Az orosz-ukrán katonai konfliktus (vagy nevezzük nyugodtan a nevén: háború) sok új helyzetet teremtett a világban. Az életünk és a gazdaság számos téren új kihívásokkal néz szembe, új helyzetek teremtődnek.
De nem csak a háborún kívüli térben. Magában a háborúban is megjelentek olyan fordulatok, amikre korábban nem volt precedens. Ezek egyik csúcspontja az volt, hogy az oroszok elfoglalták a zaporizsjai atomerőművet, Európa legnagyobb atomerőművét (6 db VVER-1000-es blokkal, 5700 MW együttes termelési kapacitással), majd az ezt követő események sorozata.
Mint korábbi cikkekben (itt, itt, itt, itt és itt) már beszámoltunk róla, júliustól egyre több és súlyosabb incidens történt, tüzérségi találatok értek a létesítmény területén több épületet, katonai eszközöket helyeztek a létesítmény több pontjára és még sorolhatnánk.
A legutóbbi fejlemény az atomerőmű annektálásának bejelentése (amit itt és itt megjelent cikkünkben is taglalunk) volt, ami szintén példa nélküli.
Vajon ezek az események mennyiben érinthetik a létesítmény biztonságát?
Persze az elég nyilvánvaló, hogy a tüzérségi támadások komoly kockázatot jelentenek, de ennél kevésbé nyilvánvaló eseteknél is felmerülnek jelentős biztonsági kockázatok. A személyzetet ért nyílt és burkolt atrocitások, a Rosatom „tanácsadóinak” jelenléte mind fokozott nyomás alá helyezték az erőművet üzemeltető dolgozókat.
Legutóbb pedig a vezérigazgató oroszok általi elrablása, „megautóztatása”, majd ezt követő lemondása, amely így a teljes személyzet számára egy íratlan, de nyomatékos üzenet is volt. Mind merőben szokatlan események, a világban még hasonlóra sem volt korábban példa.
Viszont nukleáris balesetekre igen.
Fenyeget-e ennek veszélye most?
Menni vagy nem menni?
Azt gondolhatnánk, hogy ha egy atomerőművi blokk, azon belül is a reaktor leállításra kerül, akkor nem lehet már semmilyen biztonságot veszélyeztető esemény. Csakhogy egy atomerőmű nem egy személyautó, aminek ha leállítottuk a motorját, nyugodtan magára is hagyhatjuk. A reaktorban elhelyezett nukleáris üzemanyagban, miután részt vesz a maghasasadással történő energiatermelésben, megjelennek a radioaktív hasadványok, izotópok.
Ettől kezdve egy sor műszaki-biztonsági intézkedéssel kell biztostani az életciklusa további részében azt, hogy a környezetre ne okozzon káros hatást. A felhalmozott radioaktív izotópok bomlása során fellépő sugárzás, valamint termelődő hő folyamatos felügyeletet igényel.
Ezért nem maradhatnak sem a reaktorban elhelyezett, sem az ún. kiégett üzemanyag kazetták hűtés nélkül, mert – mint a legutóbbi példa erre Fukusima volt –
komoly üzemanyagolvadással
járó baleset következhet be.
Ennek fényében hátborzongató volt arról olvasni, hogy provokáció jelleggel az oroszok részéről felmerült, hogy a blokkok pihentető medencéinek vizét leengednék. E medencékben zajlik a reaktorban a teljes termelési cikluson átesett üzemanyag kazetták bóros víz alatti pihentetése addig, míg a későbbi, hosszabb távú tároláshoz előirt szintre csökken a sugárzásuk és hőteljesítményük.
Tehát a nukleáris üzemanyag hűtése és felügyelete az egyik legfontosabb biztonsági feladat. A reaktortartályon belül a megfelelő üzemeltetői intézkedésekkel létrehozott ún. természetes cirkuláció biztosíthatja ezt, azonban
bármilyen operátori beavatkozáshoz
segédenergiára, a blokkok folyamatos
villamosenergia-ellátására van szükség.
Mivel jelenleg a létesítmény és a villamos hálózat közti megbízható kapcsolat nem biztosított, ezt a telephelyen belül kell megoldani. Ennek lehetséges eszközei a blokkok biztonsági rendszereiben elhelyezett dízel generátorok. Azt azonban nem tudjuk, mennyi üzemanyag volt ezek föld alatti tartályaiban, mint ahogy azt sem, hogy vajon ezt a „forrást” nem vették-e igénybe készleteik feltöltésére a rossz logisztikai háttérrel rendelkező orosz csapatok.
Ráadásul ezeket a biztonsági energiaellátó rendszereket arra tervezték és méretezték, hogy a reaktor biztonságos lehűtéséhez és lehűtött állapotban tartásához szükséges létfontosságú rendszerek energiaellátását legyenek képesek biztosítani, nem pedig arra, hogy ellássák energiával azokat a rendszereket is, melyekre egy téli időszakban kihűlt technológia üzemeltetés kondíciókra hozásához, üzemeltetéséhez lehet szükség.
Logikus tehát az a törekvés,
hogy a hat blokkból
legalább egyet visszaindítsanak
és annak ún. háziüzemi energiaellátását a szomszéd blokkok felé is továbbítsák. Így már a fogyasztók jelentősen szélesebb köre lenne ellátható energiával, biztosítva a fagymentességet, ne adj isten akár a blokkok „melegen tartását” is.
Ennek kedvező hatása a létfontosságú biztonsági rendszereken túl is jelentkezne. A biztonsági dízelek nyugalmi állapotba kerülnének és ismét az alapvető feladatuk ellátására szolgálnának, nem a hosszú távú energiaellátásra lennének felhasználva. A teljes létesítményben minden mérés, állapotjelzés és operátori beavatkozás lehetőségét biztositó rendszer elérhető és működtethető lenne. Elkerülhető lenne a rendszerek környezeti okból történő meghibásodása, sérülése (szélsőséges esetben akár elfagyása), mely következtében a helyreállításuk komolyabb beavatkozásokat igényelhet.
Eddig a személyzet jól állta a sarat
de az időjárás téliesebbre válásával egyre nagyobb lesz a rendszerek aktuális állapota és az elvárt paraméterek közti különbség és az orosz lépések is folyamatosan fokozzák a nyomást rajtuk. Az esetleges berendezések, rendszerek elvesztésével járó téli hidegek tovább fokozhatják az üzemeltető személyzet kiszolgáltatottságát, illetve korlátozzák operátori mozgásterét.
A nagy kérdés viszont az, hogy a fent leírtakból jól kiolvasható visszaindulási szükségszerűség és a személyzeten levő egyre növekvő pszichés nyomás milyen kölcsönhatásba fog kerülni egymással…
